Szeretem nézni a Hegyi doktort. Aki szintén, az tudja, hogy egy német-osztrák tévésorozatról van szó, amelyben a főhős egy osztrák hegyi falu átlagon felüli orvosa, hiszen New Yorkban szerzett tapasztalatával olykor csodákat is művel falusi betegei körében. A sorozatot az emberi érzelmekről és gyarlóságainkról szóló üzenetei miatt szeretem elsősorban.

A legutóbbi, általam látott történet arról szólt, hogy a faluban egy fiatalember a már nem létezőnek vélt halálos kórban - tüdőpestisben - megbetegszik, s mint kiderül, a baktériumokat egy kísérleti laboratóriumban dolgozó tudós anyuka juttatta a szervezetébe egyfajta önbíráskodásként, mert ez a fiatalember ütötte el a kerékpározó kislányát. Az anyukának nincs vesztenivalója, hiszen egyetlen gyermeke nem él már, és nem bánja, ha gyilkosság miatt el is ítélik. Ám a főhős dr. Gruber kitalálja, hogyan hathat a lelkére. A rendőrökkel „szembesítésre” elvezetteti a kórházba, hogy lássa a haldokló fiatalember magába roskadó édesanyjának az arcát. A tudós anyuka megtörik, mert átérzi az anyai fájdalmat, és elárulja a beadott baktérium ellenszerét...

A délszláv háború idején sok újságcikkben leírták/leírtuk a sarkított véleményt, hogy ha nők lennének a vezető politikusok, a szenvedések láttán megtörnének, és rögtön véget érne a háború. Persze, később rácáfolt Biljana Plavšić - aki 1996 és 1998 között a boszniai Szerb Köztársaság elnöke volt -, amikor maga is beismerte, hogy nemzeti alapon bosnyák-ellenes politikát fojtattak. Aztán jött Madeleine Albright, az USA külügyminisztere Kis-Jugoszlávia 1999-es NATO-bombázásának az idején. Lelkesen nyilatkozott az agresszió igazoltságáról, függetlenül attól, hogy „járulékos kárként” ártatlan emberek haltak meg. Bár később elismerte, hogy a művelet ellentétes volt a nemzetközi joggal, de ezzel a halottakat nem támasztotta fel.Nem akarok önkényes besorolásba kezdeni, de azért leírom, hogy Ursula von der Leyen európai vezetőtől is az orosz-ukrán háborúban szenvedő emberek iránti sokkal nagyobb empátiát vártam volna el, mintsem a háború folytatásának finanszírozását és a háborús trikókban tetszelgő Zelenkszkij ukrán államfő ölelgetését.

Egy háborút semmit sem igazol. Ezt az oroszok által indítottat sem. Mégis van háborús jog, háborús rend, s vannak háborúhoz kötőtő törvények. A politika kitalálta ezt, mert vannak háborús érdekek is. Ma már alig hallani olyan hangokat, hogy Oroszország Ukrajna elleni konkrét támadását megelőzően is voltak fegyveres konfliktusok Ukrajnában, például orosz kisebbség elleni támadások Merthogy voltak területek, ahol az orosz kisebbség többséget képezett, s hogy mégsem legyen annyira többség, az ukrán hatalom elkezdte korlátozni a nyelvhasználatukat és letörni a politikai lázongásokat. (2014. májusában még az ENSZ Biztonsági Tanácsa is összeült orosz kérésre az odesszai vérengzések miatt.)

Ahogy múlik az idő, egyértelműen látszik, hogy ennek a háborúnak sokkal nagyobb a tétje, mint az orosz kisebbségi jogok és a NATO lehető legtávolabb-tartása az orosz határoktól. Igazi nagyhatalmi harc ez már, ahol a fiaik életéért aggódó megtört anyák nem számítanak. Pedig lenne kép bőven, ami megérinthetné a háborúból élő hatalmasságok lelkét. Például ezek az új filmkockák a kiérkező, tőrbe csalt odesszai mentőkről, akiket a toborzó iroda emberei valósággal el akartak rabolni, hogy a frontra szállítsák őket.Vagy a telefonon felvett újabb jelenetek Kárpátaljáról, ahogy embereket vadásznak a frontra. Hol van már a haza fegyveres megvédésébe vetett hit? S a meggyőződés, hogy a hazáért érdemes életet adni, miközben a diplomácia emberei az életet védő biztos távolságból csörtetik a fegyvert?

Mentősöket erőszakkal a frontra! Kamionokból kirángatott sofőröket is! Vagy akár vak embereket! Zelenszkij felesége vagy édesanyja is bizonyára elborzad az ilyen képek láttán, de közben megnyugszik, hogy az ő férjét/fiát ilyen veszély nem fenyegeti. S a kérdés itt az lenne: milyen az együttérzés más anyák szenvedésével?

Van Berlinben az Unter den Linden sugárút 4-es szám alatt egy csodás épület, amit Karl Friedrich Schinkel tervei alapján emeltek még a napóleoni háborúk áldozatainak tiszteletére. Ma ez a Német Történeti Múzeum, és itt van 1993 óta a háború és a zsarnokság áldozatainak egyik fő német emlékműve. Anya a halott fiával. Pietà. Az eredetit Käthe Kollwitz alkotta az első világháborúban meghalt fia emlékére, s Kölnben található. Ez itt Berlinben Harald Haacke nagyítása által nagyobb és az ide látogató sok-sok emberhez küldi a háború könyörtelenségét egy tekintetben és testtartásban megjelenítő vádakat. Egy szobor, aminek látványakor megáll a lélegzet - tudom, jártam ott.

A háború segítését célzó találkozókat ennél a szobornál kellene kezdeni.