Az idősebb újvidékiek biztosan emlékeznek a képre, ahogy a piaci asztalokon hatalmas salátafejek halmazai árválkodtak érintetlenül, és vevő hiányában magukra hagyatva ott fonnyadtak meg szemétnek ítéltetve. Történt ez 1986-ban, a májusi ünnepek után, amikor a kirándulásokról hazatérő városiak sehogyan sem akartak salátát enni, függetlenül attól, hogy a termelők óriási anyagi kárt jegyeztek.

Az előzmény ismert: 1986 április 26-án (pravoszláv húsvét szombatján) a nagy Szovjetúnióban a csernobili atomerőműben az egyik reaktor gőzrobbanás következtében kigyulladt, majd robbanások sorozata folytán az emberekre veszélyes radioaktív anyagok kerültek a levegőbe. A hatalom a tragédiát titokban akarta tartani és a veszélyeztetett embereket csak másfél nap után kezdte kitelepíteni. Közben pedig odafent a levegőben körözött a veszély az akkori szovjet tagországok, Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna feje felett, de átterjedt Európára, sőt Amerika keleti részére is. Az esetről csak két nap után kezdtek hírt adni a rádiók, de mi az akkori Jugoszláviában a május elsejei szabadnapokat élveztük a szabad ég alatt (ki hallgatott rádiót?), és lám utólag csak azzal védekezhettünk, hogy nem ettünk a szennyezettnek vélt salátából.

Mostanában kedves ismerősöm azt kérdezgeti tőlem, hogy lesz-e sugárveszély? Nem mintha szakértő lennék, hanem azért, mert tudja rólam, hogy figyelemmel kísérem a híreket, aggódása pedig onnan ered, hogy a nevezetes 1986-os majálison egész nap egy belgrádi parkban tologatta akkor egyéves kislányát és utána évekig rettegett az egészségért. A kérdés valójában először augusztus 12-én hangzott el, mert akkor sokan megosztották a világhálón a zaporizzsjai atomerőmmű égő hőtornyáról készült videot, elszörnyűködve a füstfelhőn, amit messzire terel a szél. A The Gardian az égő toronyról azt írta, hogy ott nagyszámú autógumit gyújthattak fel, s az okozta a lángokat és a füstöt, lényegében az oroszokat vádolva hadicsellel és közvetve cáfolva azt a hírt, miszerint az ukrán erők lőtték a térségben levő Enerhodar nevű várost és az ő dróntámadásuk „útközben” tüzet okozott az orosz kézen levő atomerőműben.

De most más a helyzet Kurszkban. Az orosz-ukrán háború kitörése óta folytonos kérdés atomerőművek biztonságos működése, s ez most kiéleződött, miután az ukrán katonaság behatolt az orosz Kurszk régióba és augusztus 22-e hírek szerint ekkor támadás érte a Kurszk atomerőművet is. A híreknek lehetett valóságtartalma, hiszen Rafael Grossi, a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója elutazott a helyszínre és vizsgálódása után augusztus 27-én azt nyilatkozta, hogy a kurszki atomerőműnél fennáll a nukleáris incidens veszélye, ráadásul azt is mondta, hogy ez az erőmű hasonló a csernobilihez, nem védi speciális kupola, mint a zaporizzsjait. (Ne is említsek egy másfajta fenyegetettséget annak folytán, hogy orosz állítások szerint a közelben amerikai HIMARS rakéták darabját találták...)

Tűzzel nem szabad játszani – szólt gyerekkorunk gyakori figyelmeztetése, ám most látjuk, hogy háborúban minden lehetséges, ebben az orosz-ukrán háborúban is.

Háború, amely földrajzi tekintetben most tőlünk távolabb zajlik a hibrid hadviselés szinte minden formájával, amiről van személyes elképzelés is, hiszen a mi fizikai közelségünkben zajlott délszláv háborúban megtapasztaltuk, hogy minden gonosz képzeletet is felülmúló eszközökkel és módszerekkel bántják egymást a hadviselő felek. Az 1999-es NATO-bombázáskor pedig sugárveszély is volt, a gyengített tartalmú uránium évekig szedte az áldozatait.

Játszanak tehát a tűzzel. A háborúk árnyékában pedig az ember egész élete a túlélés művészetévé válik.