Látva a napilapot a kezemben, megállít egy korombeli idős(ebb) férfi az utcán: „Engem már nem érdekel a politika, én már csak a keresztrejtvény kedvéért veszem az újságot” – mondja, és épp a gondolataim közepébe talál, hogy a politika sokféle érzelmet vált ki. Azon morfondírozom ugyanis, hogy mennyi párhuzam van a múltbéli és a jelenkori események között. Továbbá azon, hogy a mostani politikai villongások rengeteg érzelmi reakciót váltanak ki bennünk, akik tanúi voltunk egy ország, Jugoszlávia szétesésének, és mindazoknak a politikai összecsapásoknak, amelyek a délszláv testvérháborúhoz és a Kis-Jugoszlávia elleni NATO-bombázáshoz vezettek.

Az akkori érzelmek poszttraumás stresszként időnként ma is jelen vannak. Magam is meglepődtem azon a félelemmel, szomorú lemondással, veszteség-érzettel keveredett érzelmi hullámon, ami hirtelen tört fel bennem a Tisza Pártnak az MTVA, egyszerűbben fogalmazva magyar állami televízió előtti, október 5-ei budapesti tüntetésének közvetítését hallgatván. A lelkesítésnek szánt dobpergés készített ki oly mértékben, hogy remegni kezdtem. Pedig a 2000 október elején Újvidék főterén napról napra megtartott tüntetések résztvevőjeként reményekkel telve hallgattam ugyanezt a dobpergést, a „gotov je” és magyarul is elhangzó „vége van!” felkiáltásokat, hiszen egy háborúval, halálfélelemmel, reményvesztettséggel teli időszak lezárásában reménykedtünk mindannyian.

Hogy milyen lelkesek voltunk!

De az a dobpergés most a veszteségeimre emlékeztet. Belgrádban megtörtént ugyan a hatalombuktató október 5-e (az Újvidéken lelkesen demonstráló csapatunk ott már nem volt jelen), s megtörtént a szégyen is, hogy a demonstrálók egy része erőszakosan behatolt a Szkupstina épületébe, tüzet gyújtott és értékes festményeket lopott, aztán az állami televízió Takovska utcai épületét is felgyújtotta. Utána csillapodott a káosz, Slobodan Milošević elismerte, hogy elveszítette az elnökválasztást, s elnökünk attól kezdve Vojislav Koštunica, kormányzatunk pedig a DOS, a demokratikus ellenzék lett. De ezzel a bajok mégsem múltak el. Az új hatalom sem igen tudott sokkal másabb lenni, mint az előző. Elég, ha csak a korábbi gyakorlat folytatását, a kegyetlen, a hatalommal összeszövődő gátlástalan privatizációt említem, amikor bankhitelen megvettek vállalatokat, utcára tették az embereket, eladták a vállalati járműveket vagy a raktáron levő árut, és azon a pénzen pár hét alatt visszafizették a bankhitelt... Összességében: maradt a vergődés a jobb életért.

Azon a belgrádi október 5-ei tüntetésen az állami média irányában is voltak követelések: mondjon le az igazgató, főszerkesztő, szerkesztőbizottság, változzon a szerkesztéspolitika, a DOS politikusai legyenek állandó stúdióvendégek, stb. Szinte szóról szóra ezek a követelések hangzottak el a Tisza tüntetésén is. A történelem ismétlődik, de ha a szervezőknek az október 5-ei budapesti tüntetés időzítése babonából fakadt, nem volt szerencsés, sem a jelenlevők számát, sem a hatását tekintve. És nem voltak újszerűek a követelések sem. Mint ahogy a Fidesz-kormány buktatását áhító „vége van” sem, függetlenül a 2000. október 5-én érzett megkönnyebbüléstől és sokat látott fotótól, hogy Slobodan Miločević távozik, és jön a megmentő Vojislav Koštunica (aki végül ráunva a politikára, néhány év múlva távozott a közéletből, hogy a macskáit simogathassa odahaza a kanapéján).

Tudom, a mostani magyar közélet és az akkori szerbiai (jugoszláviai) állapotok közötti párhuzamnak semmi helye sincsen, viszont az akkori és a mai politikai ikonográfia között mégis félelmestes a hasonlóság. A közösségi oldalán október 14-én még Manfred Weber, az Európai Néppárt EP-frakciójának a vezetője is a Szerbiában már látott képhez folyamodott: olyan montázs-fotót tett közzé, amely arról szól, hogy Orbán Viktornak távoznia kell a közéletből, Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke pedig október 9-én az Európai Parlament ülésén visszacsengette a belgrádi „gotov je” 2000-es szólamot, amikor azt mondta Orbán Viktornak: „Miniszterelnök úr, mindketten tudjuk, hogy vége van!”.

Mintha a hattérből ugyanazok irányítanák a történéseket, de új ikonográfia és új jelmondatok kitalálására már nem lennének képesek.