Tudjuk mindannyian, hogy óvatosnak kell lennünk a vágyainkkal, aminek beteljesülését elvárjuk az élettől. A figyelmeztetés is ismert: vigyázz, mit kérsz Istentől! És a tapasztalat is, hogy amikor valami fontos megvalósul az életünkben, már nem is annyira fontos, és azon töprengünk, talán más megoldás jobb lett volna. Egy sokat ismételt Müller Péter idézet szerint: „Mindent akkor kapunk meg, amikor már nem nagyon kell.”

Viszont: vannak dolgok, amelyek igazi értékét akkor fogjuk fel, amikor már nem rendelkezünk vele.

Irgalmatlan térdfájással szenvedve, szobafogságra kényszerülve – miközben igazán felfogtam, mekkora érték az elveszített egészség –, most csak a világban pergő események töltik be a perceimet. Ursula von der Leyenre, az Európai Bizottság elnök asszonyára kifejezetten pikkelek, nem valamilyen eleve adott ellenszenvből fakadóan (sőt, amikor felbukkant, némi elismeréssel bámultam rá), hanem azért, mert úgy látom, eddigi ötéves mandátuma alatt a sok bajból a rossz válaszai miatt még nagyobb bajok lettek. Most újabb rossz öt évre készül?

Ursulánk ismét eljött a Nyugat-Balkánra, szegény macedónokat az uniós csatlakozás feltételeként újfent alkotmánymódosításra szólította fel, Pristinában arról mesélt az albánoknak, hogy milyen fontos a koszovói szerb önkormányzatok közössége (miközben az EU az ohridi megállapodás kapcsán eredménytelenül közvetít), Szarajevóban pedig nem tehetett mást, mint megállapította, hogy a belső politikai megállapodások késnek, s elismerést érdemlő egyedüli gesztusként felajánlott 20 millió eurót a pusztító ár áldozatainak. Montenegrónak támogatást ígért a reformok végrehajtásában, Szerbiát pedig már csak dicsérte Belgrádban (hogyisne, hiszen az államfő nem utazott el Kazanyba a BRICS-csúcsra, hanem fogadta a görög és a lengyel miniszterelnököt és persze őt magát). Kell most Szerbia. A 2012-es tagjelöltségi státus megadását követően csak 2014-ben kezdődtek el a csatlakozási tárgyalások, ezidáig gyakorlatilag minden látványosság és eredmény nélkül, de majd most, hogy van lítium, és Szerbia vezető tényezője lehet az elektromos autók gyártásának, már céldátuma is lesz a felvételnek…

De félre az iróniát, nem csak a politikai és gazdasági élvonalat szolgálja az EU közössége, hanem a tagországok minden emberét, mégis kell tehát az EU. Legalábbis ezt hittük/hisszük, a sok csalódás után is. Baráti körömből a délszláv háború, a Szerbiát sújtott szankciók és elszigetelés körülményei között sokan gondoltuk, hogy az emberek szabad mozgásáról alkotott ideáloknak épp az EU a csúcsa, ahol kölcsönös a tisztelet, van rend és biztonság, nem használják ki egymás kárára a történelmi előítéleteket, nincs félelem és kiszolgáltatottság.

Dr. Várady Tibor Házasság utáni házaságy című könyvében olvasom, hogy 1973 őszén, amikor egy szerbiai külkereskedelmi vállalat külső tanácsosaként a cég három munkatársával együtt Bécsbe igyekezett, a jugoszláv határon átlépve a magyar oldalon közölték, hogy dr. Várady „ki van tiltva” Magyarországról. Visszafordultak Jugoszláviába és Horvátországon keresztül jutottak el Bécsbe, jelentős késéssel. Az eset előzménye, hogy az év tavaszán Budapestről Újvidékre hazatérőben a magyar határellenőrzéskor dr. Váradynál megtalálták Haraszti Miklós Darabbér című (akkor rendszer-ellenesnek tartott), sokkal később kiadott könyvének kézirat-másolatát.

Ma már a szamizdat történelem. Szabadon írhatunk mindent, terjeszti az internet, kivéve, ha valamiért nincs ínyére. De legális utazásaink előtt a határon továbbra is megmaradtak az akadályok. Nemcsak innen, Szerbiából, más irányokból is. Az EU a hatalmas adminisztrációjával és euró-milliárdjaival ezt nem tudja megoldani. Itt van ez a legújabb baj, például: a szerbiai kamionsofőrök szakszervezete október 28-án 13 órától sztrájkot hirdet a határátkelők szerbiai oldalán, konkrétan Batrovcinál, Gradinánál, Kelebiánál és Horgosnál. Abból áll, hogy a jelzett időpontban a kamionok a határ közelében leállnak ott ahol vannak – tehát leáll a forgalom is –, a sofőrök pedig békésen összeállnak beszélgetni. Azt akarják elérni, hogy ne szenvedjenek napokig várakozva, tehát gyorsabb legyen az átjárás és ellenőrzés, a felsőbb hatalom oldja meg a schengeni övezetben történő tartózkodás korlátait, továbbá ne kelljen fizetni az időszakos tudásfrissítésért és vizsgákért.

Konkrét, egyszerű követelések a szerb sofőrök részéről, hogy könnyebb legyen az élet az egyre pergőbb szabad európai közösségbe tartva, ahol nagy igény van rájuk. Magyarországnak és Szerbiának már vannak közös kirajzolódó megoldásai, de eközben a nagy EU is hatékonyabb lehetne a nagy schengeni szövetséggel és euró-milliárdjaival, hogy az emberek tényleg ne szenvedjenek a határokon. Az EU adminisztráció messze van innen és nem igyekszik ezt megoldani, mert nem fogta fel, hogy mekkorát veszít, ha egyszerre csak nem is lesz fontos, hogy megoldja.