A VMSZ a múlt csütörtökön este Palicson tartotta meg a megalakulásának a 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi ülését, amelyen beszédet mondott Aleksandar Vučić szerb államfő, Miloš Vučević kormányfő, aki egyben Szerb Haladó Párt (SNS) elnöke is, Ivica Dačić miniszterelnök-helyettes, belügyminiszter, a Szerbiai Szocialista Párt (SPS) elnöke. Orbán Viktor magyar miniszterelnök levélben köszöntötte a VMSZ-t, miközben Magyarország kormányának képviseletében Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter, a Fidesz nevében Gál Kinga alelnök, EP képviselő mondott ünnepi köszöntőt, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke pedig a határon túli magyar közösségek szervezeteinek nevében szólalt föl – olvastam a Vajdaság Ma hírei között december 12-én.

Az eseményről szóló hír azóta is visszacseng, egy egészen más történetet idézve. Szinte hallom Vékás Jánosnak a hangját, aki az újvidéki Forum lépcsőházában - miközben a másodikról az első emeletre siettem – szemben jövet hangosan rám szólt: miket írsz Anna, mi lesz veled, ha mi ebbe belebukunk?

Nem buktak bele. Akkor. A jelenet 1991 áprilisában játszódott, azok után, hogy április 21-én Szabadkán a VMDK megtartotta második kongresszusát. Vékás János a VMDK alelnöke volt és olvasta az esemény kapcsán a Magyar Szóban megjelent vezércikkemet. 1991-ben még Jugoszláviát írtunk, s a VMDK egyetlen magyar politikai szervezet volt a szerb tagköztársaságban, amely parlamenti képviselettel is rendelkezett, ám – mint a háromezer ember részvételével megtartott szabadkai kongresszus kapcsán lejegyeztem - sehol a szerb kormány, a szerb parlament üzenete, sehol a legtömegesebb parlamenti (és hatalmi) párt, az SPS vezetőségének, de sehol a másik legszámottevőbb parlamenti csoportnak, az Szerb Megújhodási Mozgalomnak (SPO) a kongrsszushoz szóló üzenete sem. Ezek a pártok csak helyi szinten képviseltették magukat, holott akkor a VMDK már másfél éve tevékenykedett, és választott képviselői a harmadik legszámottevőbb parlamenti frakciót alkották a szerb szkupstinában. A szerb hatalmi és nagy ellenzéki pártok magasszintű képviseletének távolmaradását ignorálásnak minősítettem, politikai rövidlátásnak és döbbenetes szándék jelének is, amellyel azt kívánják láttatni, hogy a magyarok nem fontosak Szerbiában. Erre a szerb pártok általi ignorálást kritizáló mondatomra utalt Vékás, aminek, persze, nem volt következménye. Kit érdekelt akkor egy kisebbségi vélemény, amikor már háborús hangulat uralta a politikát.

Az 1990. december 9-én megtartott szerbiai első többpárti parlamenti választásokon a VMDK 132.726 szavazatot kapott (ami mostani szemmel szinte hihetetlen számnak tűnik). A más pártok színeiben bejutott magyar képviselőkkel együtt a VMDK frakciója 9 tagot számlált, miközben három magyar képviselő más csoportokban ült. A vajdasági magyarok tehát erős képviselettel rendelkeztek, ignorálni ezt az erőt még innen nézve sem volt bölcs dolog, ám most is láttatja a nemzeti kisebbségek iránti, mindent elmosó háborús légkörben történő hatalmi viszonyulás igazi arcát.

Tudjuk, közben kiderült, hogy a magyar, egységesnek tűnt érdekképviselet sem volt igazán egységes minden kérdésben, de ez a politika. E kérdések között volt többek között, hogy a magyarok beleszóljanak-e a délszlávok (kezdetben) politikai vitájába, vagy sem.

Bár beleszólhattak és odaszólhattak volna! Ha a magyar véleményeket meghallgatták volna, akkor biztosan nem lett volna háború!

De lett, és mint minden háborúban, és annak későbbi következményeként is (plusz a többi körülmény miatt) a közösség megcsappant. A fennállásának 30. évfordulóját ünneplő VMSZ egyik sarkalatos szándéka volt és maradt, hogy megállítsa a magyar közösség elsorvadását és az elvándorlást. Hivatalosan 1994. június 18-án alakult meg, ám jól emlékszem, hogy a politikában korábban is aktív szerepet vállaló magyar politikusok az új platformként bemutatott szerveződési szándékról előtte több ismertetőt is tartottak. Az újvidéki vitafórumon vezérelvként az hangzott el, hogy „navigare necesse est“ azaz „hajózni muszáj“.

S azóta is hajózunk, sokféleképpen vergődve az igazi utak és megoldások keresésében.

A VMSZ közbenjárására az anyaországi támogatás révén anyagilag és önbecsülés tekintetében is erősödött a magyar közösség, s megnyugtató körülmény a magyar-szerb viszonyok jelentős javulása is. A következő jó jel lehetne, ha a közösségi önerő helyi forrásokból is erősödne azáltal is, hogy a hatalom most már sehol sem ignorálja a kisebbségi létben élőket, akik helyzetüknél fogva eleve gyengébbek a többségnél.