Amikor úgy érzed, fokozatosan elhagy a tested, a különböző pontokon megjelenő fájdalomra, remegésre, gyengeségre koncentrálsz. Figyeled, mi játszódik le benned. Lassan kezd eleged lenni a csillapítókból, orvosokból, terápiákból, ha a belső hang mindig azt súgja, hogy valami mégsincs rendben. Nem normális állapot, hogy az ösztönösen végzendő, magától értetődő dolgokra is figyelj, de megteszed, mert másként nem megy.

Ezen töprengek, miközben éppen temetőben járok, de a térdfájdalom miatt minden lépést csak nagy óvatossággal teszek meg. S közben szembe jönnek velem a sírfeliratok bölcsességei, amelyek egy tartalmas vagy kevésbé tartalmas életút összegezésére hivatott lelkiállapotban fogalmazódtak meg. Például, hogy végül mindenki célba ér vagy hazatalál, vagy hogy békességben kell élnünk, ha nyugodni is békességben szeretnénk... Talán legmellbevágóbb figyelmeztetés a „Nihil sine Deo” vagyis Isten nélkül semmik vagyunk (!), hiszen csinálhatunk bármit bármilyen erővel, akarattal, elszántsággal, az eredmény nem csak rajtunk múlik.

Az utcán már a jelen élet puszta tényei, a miért történt és a hogyan lesz ezután kérdései foglalkoztatnak. És az köszön vissza, amit a testi fájdalmakról is gondolunk: nem normális állapot, hogy a magától értetődő dolgokra is figyelni kell. De majd Újvidéken így lesz ezután. Átvitt és fizikai értelemben is: figyelünk mindenre, ami a fejünkre eshet. Nem a folyamatos tüntetések hatására, hanem eleve a vasútállomás előtetőjének november 1-jei leomlása óta. Az eltelt száz nap megmozdulásai csak megerősítették azt az ösztönösen feltörő gondolatot, hogy abban a pillanatban bárki közülünk a tető alatt lehetett volna. Mindenki, aki Újvidékhez kötődik valami folytán. Tán épp előző nap, éppen ott a tető alatt állt meg egy pillanatra.

A 15 ember életét követelő tragédia utáni döbbenet általános lázadássá alakult a megmagyarázhatatlan emberi mulasztás és a nemtörődömség összefonódása miatt. Mindenek előtt az egyetemisták körében öltött hihetetlen méreteket, az ő tüntetéseiket még tömegesebbé tette a gazdák, a tanárok, az orvosok, ügyvédek, nyugdíjasok csatlakozása. Valaki összeszámolta, hogy november 1-je óta napjainkig az eltelt száz nap alatt 163 szerbiai városban és településen volt tiltakozó megmozdulás. Közben lemondott a kormányfő, új kormány alakul 30 napon belül vagy az esetleges előrehozott választások után, s voltak amnesztiák és fizetésemelések is. Vagyis a hatalom is megtette, amit jelen pillanatban az elégedetlenkedők felé meg tudott tenni. De mindez nem elég. Az államfő lemondására vonatkozó konkrét követelést még nem fogalmaztak meg, maga az államfő ajánlotta fel a bizalmi népszavazás lehetőségét, de ezt a szerb ellenzék elutasította, az ellenzéket pedig az egyetemisták: ők ellenzéki politikust a közelükbe sem engednek hiszen egy általános társadalmi megújulást vizionálnak. Amennyire szép és hősies ez, a banális politikában megfoghatatlan: maga Marta Kos, az EU bővítési és szomszédságpolitikai biztosa is jelezte február 4-ei nyilatkozatában, hogy nem tud mit kezdeni a szerbiai történésekkel. Támogatta tüntetőket, az ellenük történt incidensek kivizsgálását sürgette, de a sorok között ott volt az üzenet, hogy az EU-nak a dialógus felelne meg a hatalom és az elégedetlenkedők között, főleg ha megneveznék, hogy kivel lehet beszélni és dialógust szervezni. (Előtte Amerikából azt üzenték, hogy az USA nem támogatja az állami épületek erőszakos elfoglalását.)

Láttam egy idős(ebb) asszony nyilatkozatát a Facebookon. Azt mondta, részt vett az 1968-as egyetemista tüntetéseken, az 2000-es tiltakozásokban és most is ott van az egyetemisták között. Úgy beszélt, mintha a cél maga a tüntetés lenne. De hogy ezek után mi lesz igazán, nem tudhatja senki, azt azonban látni, hogy egyelőre nem erőszakos hatalomváltásról, inkább

egy társadalom belső változásának a kezdetéről van szó.

Ez lenne talán a tüntetések igazi értelme?

Említettem, hogy temetőben jártam. Budapesten, a Kerepesi temetőben. Kedves Magyar Szó-beli kollégámat, Szombathy Bálint képzőművészt, írót kísértük utolsó útjára. Ott nyugszik a művészparcellában. Látótávolságra tőle Jókai Mór írónagyság kör alakú impozáns síremléke. Azé a Jókaié, aki Petőfivel együtt részt vett az 1848-as forradalomban, a márciusi ifjak egyike, politikus, országgyűlési képviselő. Varnus Xaver Mert álom az ébredés, és ébredés a halál című, magyar híres emberek temetkezési helyeiről írt könyvében olvastam a következőt: miután Tisza Kálmán, szintén ’48-as veterán 1875-ben hirtelen császárpártivá lesz, az ellenzéki Jókaiból is királypárti képviselő lesz. A nagy változást követően ő maga fanyar iróniával jegyzi meg: „A hóhér kötelét és az érdemrend szalagját ugyanaz a király tette a nyakamra”. Mondta ezt 1867, a kiegyezés után, amikor a megreformált államszerkezet folytán több évtizedes békés fejlődés következett. Ma úgy mondanánk, eredményes volt a dialógus ideje.