Olyan lelkesen beszélnek a magyar tévében a két- és háromgyerekes anyák személyi jövedelme utáni élethossziglani adómentességéről, hogy szinte fáj, pedig a téma kezdetben nagyon távol állt tőlem. Amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnök február 22-ei évértékelő beszédében megemlítette ezt a lehetőséget, nem is gondolkodtam el rajta. Hogy milyen sebeket tép fel, azzal később szembesültem, amikor számomra kedves személyek jelezték, hogy e javaslat után gyermektelenként annyira kirekesztettnek és megbélyegezettnek érzik magukat, mintha élethossziglan pecsétet raktak volna a homlokukra...

Ahogy belemerülök a témába, egyre inkább rájövök, hogy valami nincs rendben ezzel az adómentességgel, és érzelmileg eljutok egészen a 2004 december 5-ig. A sikertelen népszavazás után úgy éreztük, a magyarság kirekesztettjei lettünk. Emlékszem, a kollégákkal napokig csak ültünk az újvidéki szerkesztőségben, és néma levertségünkből azokhoz a szerb hírekhez és kommentárokhoz menekültünk, melyek a szavazás eredményét nem a vajdasági magyarok ellenében használták fel. S mint minden, ez a levertség is elmúlt, ám a 2010-es választási győzelem utáni Orbán-kormány első lépését, az egyszerűsített honosítási eljárással lehetővé váló kettős állampolgárság bevezetését mégis lelkünk legmélyéből feltörő lelkesedéssel fogadtuk. Az anyaországi törvény megszavazását a közelmúlt bajai és a korábbi történelmi igazságtalanságok miatti elégtételként éltük meg, erősödött az önbecsülésünk és biztonságérzetünk. A nemzeti identitásunk megvallása a szélesebb hovatartozás érzésével párosulva megerősített bennünket.

Olyan gesztusa volt ez az Orbán-kormánynak, ami minden mást elhomályosított akkor is, és a későbbiekben is, s alakult bárhogy is, a nemzetegyesítés mindent felülírt.

Most azonban – talán éppen az egységes nemzethez való tartozás okán – mégis szólni kéne, hogy a gyermektelenség a legtöbb esetben nem akarat és választás kérdése, ezért ezen a vonalon ne húzzanak trianoni határt a magyar asszonyok között, még ha a külhoniak nem is érintettek ebben az adózási kérdésben. Az anyaság iránti minden tisztelet mellett egy életre szóló társadalmi piedesztálra illene emelni azokat a nőket is, akiket a sors megfosztott a gyermekáldástól, de ugyanakkor pótolhatatlan nevelőanyává, nagynénikké, barátnőkké, keresztmamákká lettek.

Itt nem statisztikáról és nem arról van szó, hogy mit bír el a magyar költségvetés. Nem is a Standard and Poor’s hitelminősítő legújabb számításáról, hogy kockázatos a magyar kormány 2026-os választások előtti, a két- vagy háromgyermekes nők számára életre szóló adókedvezménye, mert évente több mint 900 milliárd forintba kerülhet (sokkal többe, mint eddig a négygyermekes anyáké), ami miatt majd emelkedik az államadósság. Érdektelen a gyermektelen budapesti asszonyok első reakciója is, hogy nem elég a vergődésük és az ingyenes próbálkozások utáni lombik-programokra való takarékoskodásuk, a jövőben még duplán is kell adózniuk a gyermekes asszonytársaik miatt, mert a hiányzó pénzt be kell szedni az államkasszába. (Érdekesmód, a négygyermekesek korábbi adómentessége környezetemben nem váltott ki heves reakciókat, hiszen ők sokunk számára csak a távoli ismeretlenek kategóriájába tartoznak, a két- és háromgyermekesek pedig itt élnek közöttünk.)

Most olyan elemi erővel feltörő sorstársi érzelmekkel szembesülök, amilyen talán a 2004-eshez hasonlítható. Újságíróként, pszichológusként, magánemberként számos egyedi eset ismert a számomra – mint sokunknak – a gyermek után vágyók kínszenvedéseiről. Tudok olyan asszonytársakról, akik 10-15 beültetési kísérlet után hagyták fel. Olyanokról, akik elszántan folytatták volna, de a férj állította le a próbálkozásokat, mert már nem tudta elviselni a látványt, hogy min megy keresztül a felesége. Olyanról is, aki egy brnói klinika segítségével lett kétgyermekes anyává, de amikor a harmadikkal is próbálkozni szeretett volna, az orvosok elutasították, mondván: az életével és lehetséges árvái sorsával játszik. Olyan párral is találkoztam, akik elváltak a feleség meddősége miatt, és a férjnek egy másik asszonnyal született két gyereke, de az anya három év után otthagyta őt gyerekestől, így volt feleségéhez folyamodott, hogy segítsen felnevelni a piciket (itt kit illetne az adómentesség a két gyerek után?). És akkor még nem szóltam a férfiakról. Hányan vannak, akik sem nősülni, sem gyereket vállalni nem akarnak – (így az 52 százaléknyi nő esélye a 48%-hoz képest fokozottan csökken).

Törvényalkotáskor jó ráérezni az emberi sorsok üzenetére is, az empátia és az érzelmi intelligencia jó tanácsadó lehet.

A gyermekvállalásnak az adókedvezményekkel történő támogatása a munkaalapú társadalom elvéből fakad: hogy ne a sok gyerek után járó családi pótlék legyen a nemtörődöm anyák megélhetési forrása – ennek kapcsán bőségesen szolgál bulizó és drogozó anyákról szóló példákkal az ausztrál gyermektámogatási rendszer. De biztosan van arany középút is, s minden azt súgja, hogy nem helyes a gyermektelen nők életre szóló kollektív diszkriminációja, akikhez a legtöbb esetben maga a sors volt kegyetlen.