Ha áttekintjük a szerbiai/jugoszláviai diáktüntetések rövid történetét, amiben segíthetnek a személyes visszaemlékezések, a Wikipédia, vagy akár a fellelhető újságcikkek, láthatjuk, hogy minden esetben úgy csillapodtak le, hogy részben teljesültek a követelések (sohasem teljes egészében), s jellemzően több demonstráció is vagy utcai zavargásokkal kezdődött, vagy abba torkollott, rossz kimenetellel.

Az 1968-as amerikai és európai egyetemista tüntetések emlékére számomra a Csehszlovákia elleni intervenció, a prágai tavasz elnevezésű tüntetés-sorozatra adott katonai válasz nyomta rá pecsétjét. Az sem azért, mert Moszkva unszolására a magyar katonaság is bevonult az országba (ami – ahogy kislányként a szomszédoktól hallottam a falunkban - szégyenérzetet keltett), hanem azért, mert az akkori hivatalos kommunikáció szerint mindez veszélybe sodorta Jugoszláviát is, és a katonaságának készültségben kellett lennie. A testvérem pedig éppen akkor volt katona, már le is szerelhetett volna, de hónapokkal meghosszabbították a szolgálatát, és mivel akkor még nem volt telefon, csak találgatni tudtuk, hogy emberpróbálóak a körülményei (ami később be is igazolódott), mert hónapokig valahol a Drina-mentén táboroztak teljes készültségben, egészségtelen körülmények között. Hát 1968 személyes megélése nem volt mindegy. Mint ahogy nem lehetett mindegy a belgrádi hétnapos diáktüntetések résztvevőinek sem, amikor Josip Broz Tito június 9-én mondott beszédével véget vetett a megmozdulásnak. Tito váratlanul „90 százalékban” igazat adott a tüntető egyetemistáknak. Ügyes politikusként tagadta, hogy a belgrádi egyetemista lázadás a franciaországi, németországi, csehszlovákiai tüntetések lenyomata lenne, inkább az irányba terelte a jelenség megítélését, hogy a konkrét problémákat kell megoldani. Ezzel az egyetemisták lecsendesedtek, visszamentek és elkezdtek tanulni a kormányzat által meghosszabbított vizsgaidőszakra készülve, némelyikük ellen azonban a rendszer repressziót is alkalmazott, s a problémák is maradtak: a munkanélküliség, a vendégmunkásság, mint mentsvár továbbra is „megoldásnak” látszott, szemben a „vörös burzsoázia” kiváltságos helyzetével.

Jugoszlávia szétesése után 1991-ben Belgrádban már hatalmi és ellenzéki politikai erők csaptak össze, de Slobodan Milošević szerb köztársasági államfő hatalma megmaradt (az állami televízió igazgatójának leváltása csak jelképes engedmény volt), és minden ment tovább 1992-ig, amikor már teljes háborús körülmények között éltünk. Abban az évben szintén voltak tüntetések, szintén Slobodan Milošević ellen, mindhiába. Jött aztán 1996, és az Együtt (Zajedno) ellenzéki koalició, amely minden valószínűség szerint megnyerte a választásokat, de a hivatalos eredmény nem ezt mutatta. Nagy tüntetések, utcai felvonulások, látványos performanszok következtek, végül már a nemzetközi közösség avatkozott be az EBESZ által. Ne feledjük, történt ez nem sokkal a délszláv háborút lezáró 1995-ös daytoni megállapodás aláírása után, amikor a nemzetközi közösség némi balkáni stabilitásban volt érdekelt. Milošević hatalma ismét megmaradt annak fejében, hogy beleegyezett a „lex specialis“ dokumentum aláírásába, amellyel elismerte az ellenzék győzelmét a városi önkormányzatokban Belgrádban, Nišben, Kragujevácon és Újvidéken.

Aztán 2000-ben újabb választások jöttek, ezúttal is választási csalások gyanúja miatt, ám ekkor már az ellenzéki hangokat egy háttérben szerveződött mozgalom, az Otpor is felerősítette, amely azt sugallta, hogy az alulról táplálkozó akarat által lehetséges az ország teljes megújulása. Megtörtén 2000. október 5-e, a nagy belgrádi demonstráció és hatalombuktatás. Az ellenzék hatalomra jutása után azonban a politikai válságok és idő előtti választások sorozata következett, mígnem 2012-ben új formába öltözve régi politikusok tértek vissza, beszédesen jelezve, hogy a szerb ellenzéket sem kísérte az össznépi elégedettség. Ám, az országban jelen levő sorozatos csalódások sem ritkultak, így aztán 2017-ben ismét az egyetemisták mozdultak meg a „diktatúra ellen”. Aztán 2019-ben ismét (ezúttal egy miniszter diplomája miatt), majd 2023-ban ismét (a szokásos ok, azaz a választási csalások gyanúja miatt).

A 2024 novemberében a rosszul felújított újvidéki vasútállomáson történt tragédiát követően elindult, még mindig tartó diáklázadás vége még nem látszik. A jelszavak, felkiáltások a mostani elégedetlenség és elszántság tükrei. Ez most annyiban különbözik a korábbiaktól, hogy a kormányzat a saját érvelése szerint már elfogadta az egyetemisták minden követelését (és mint annak idején Tito, indirekt igazat adott nekik), ám a megmozdulások hosszú hónapok alatt sem fulladnak ki, sőt népünnepély-szerűen tovább terjedtek, több momentumban is a l’art pour l’art öncélúságára hasonlítva. Igy aztán jelen pillanatban nehéz elképzelni, mikor, milyen lépésre csitulnak el, és azt a víziót sem látni, hogy két-három hónap múlva milyen is lenne, kikkel és hogyan is működne a tüntetők akarata szerint elképzelt ország.