A nyájas olvasónak minden oka megvolt a múlt héten máshová figyelni – Tusványos utórezgéseire vagy hímnős olimpikonokra, még szerencsésebb esetben meg arra, hogy le ne csöppenjék a lángosról a tejföl –, ezért felelevenítem: az egész európai gazdaság, de kifejezetten a közép-európai autógyártó országok szempontjából kulcsfontosságú döntés született nemrég a szerb fővárosban.

Július 19-én Belgrádba látogatott Olaf Scholz német kancellár, aki – koalíciós partnere, a demokráciaexportőr Zöldek túszaként – oly mértékben kényes nemzetközi imázsára, hogy négyéves ciklusa alatt eleddig nemhogy az oroszpártinak elhordott Szerbiába, de még Magyarországra sem jutott el. Most viszont már ugrott is, mint a nyúl, egyetemben Maroš Šefčovič európai bizottsági alelnökkel és European Green Deal-felelőssel, no meg az európai autóipar krémjével, a Mercedes-Benz és a Stellantis vezérigazgatójával. Aleksandar Vučić szerb elnök ugyanis hajlandónak mutatkozott arra, hogy a 2022-ben belpolitikai okokból parkolópályára tett jadari lítiumbányába visszaengedje a brit–ausztrál bánya­óriást, a Rio Tintót. Lefordítom ezt geopolitischre: Vučić, az oroszpárti, autoriter főgonosz Szerbia lítium­kincsét a Nyugatnak adta. Peking legjobb európai barátja adta meg a gólpasszt az EU-nak ahhoz, hogy legalább e stratégiai jelentőségű nyersanyag kapcsán ne legyen Kínának totálisan kiszolgáltatva, hiszen a bánya kapacitása iparági becslések szerint kontinensünk jelenlegi lítiumfelhasználásának a 90 százalékát is képes kielégíteni.

S tessék: a világ már megint nem olyan egyszerű, mint a hírlapi főcímekben, ahol – oh, fájdalom! – a rendkívül finom szerb külpolitika mellé is csak egy jelző fér ki mindig, a megrendelői igény függvényében vagy az Oroszország-párti, vagy a Kína-párti. Mintha egy reális uniós tagsági perspektívával az Európai Unió politikai akarata híján nem rendelkező országtól bűn lenne, hogy az őt korábban szétbombá­zó nagyhatalom drága gáza helyett az őt sosem bombázó nagyhatalom olcsó gázát fogyasztja, hogy nem vet ki utóbbira szankciót, vagy hogy az uniós tagsággal járó források híján kínai befektetésekből igyekszik csiholni lakossága számára infrastruktúrát és gazdasági növekedést. Mintha gazdasági racionalitástól vezetett szuverén országok nem is léteznének már, csak mindenféle „pártiak”, amelyek vagy a „Jó Ügyért” vannak, vagy ellene. És utóbbi esetben elszigetelést érdemelnek, meg jó kis ENSZ-­nyilatkozatokat, amelyekben a nyugati Balkán-politika legrondább hagyományai szerint egy etnikum egy bűne kap megkülönböztetett figyelmet, nem pedig azon bűnök kilométeres lajstroma, amit az összes balkáni nép vetésforgóban az összes többi ellen elkövetett.

Ma ott van Scholz, hogy vállon veregesse Vučićot, és betolja a német autóipart a szerb lítiumra várakozók sorának legelejére. Ma oldódik az elszigetelődés kicsit, most eggyel halkabbak a demokrácia, a jogállam és az emberi jogok oly hangos és oly kérlelhetetlen harcosai. De holnap újra felcsendül a fanfár, s Szerbiáról ismét egy dimenzióban értesül majd a nagyérdemű mint „Oroszország-párti”, „Kína-párti” s ezáltal természetesen mindjárt nem „proeurópai” országról, melynek aligha lehet helye bármiféle brüsszeli szalonban, hallban, kupolában.

Mi, gondolkodó emberek azonban tanuljuk meg végre egyszer és mindenkorra: egy komplex európai ország külpolitikája – már ha van benne bármi ráció – nem egyszerűsíthető le valamiféle sterilen homogén „pártiságra”. Amíg a spanyolok házszáma nem lesz egyenlő a szerbekével vagy a magyarokéval, addig nemzetek fogják nézni a nemzeti érdeket – ami hol egyik nagyfiúéval esik egybe, hol a másikéval. S ebben nincs sem erkölcstelenség, sem furcsaság, sem förtelem. Kevés dologra vágyom jobban annál, mint hogy hagyják már végre Magyarországot büntetlenül, európaisága kétségbe vonása nélkül Magyar­országnak lenni. Szerbiának, az új európai autóipar s vele a stratégiai autonómia újdonsült kulcsállamának is kijárna ugyanez.

_mandiner.hu