Elképzelem, hogy messzebbről szemlélve - mondjuk Skandináviából – egészen szolid országnak tűnhet Szerbia, az ottani szemlélők fel nem foghatnák, hogy ugyan mi kifogásunk van az aktuális hatalom ellen? Hiszen az ország a siker útján halad, amint a hétvégén is hallottuk a miniszterelnöktől, a csatlakozás a legfőbb prioritásunk, nincs még egy náció a földön, amely jobban vágyakozna az EU-tagságra, mint mi. Beleértve a közel sem olyan tehetséges nemzetet is, mint az albán.
Vannak ugyan még kisebb buktatók, ám azokat le fogjuk küzdeni, hangoztatta mély meggyőződéssel politikusunk. Talán az a régi szólás lebeghetett szeme előtt, hogy a nehézségek csak arra valók, hogy áthidaljuk őket, amint azt már Lenin is megmondta, de lehet, hogy nem Lenin, hanem Szent Száva, ki tud eligazodni ezeken a szenteken. Ám ne menjünk olyan messze a múltba, itt van nekünk Novak Đoković, akivel oly szívesen példálózik a miniszterelnök, mintha tulajdon testvéröccse lenne. Lám, ő sem torpant meg az első vesztes labdamenet után Miamiban, hallottuk tőle, hanem leküzdötte ellenfelét, és elhozta nekünk a serleget.
Na jó, nem nekünk, hanem magának hozta el, ezek a teniszbajnokok már ilyenek, mindig magukra gondolnak, ám ettől függetlenül, mi gondja lehet egy országnak, ahol ilyen ászok teremnek, mint Nole? Aki eddig már 77 millió dollárt szervált össze a nemzetközi tornákon, pedig csak huszonnyolc éves. Büszke is rá a kormánypárt, mintha tiszteletbeli tagjáról lenne szó. Ha úgy halad a siker útján, mint Szerbia, képzeljük el, hogy mennyi jön össze hatvan éves koráig? Ha csak minden miniszternek sikerülne fele ennyit összekaparnia, régen lehagytuk volna Svájcot meg Svédországot! Tele lenne az államkassza. Persze, csak akkor, ha az utóbbiak nem Monacóban adóznának, mint Nole, hanem itthon, de ő is csak azért adózik ott, mert zökkenőmentesebb a banki kiszolgálás, és nem ér rá sorban állni.
Azon is elámulnának a skandinávok, hogy milyen szédítő tempóban épül az ország. Itt van például a belgrádi víziváros a negyven-ötven emeletes felhőkarcolóival, kiköpött New York balkáni változatban. Ha évek múltán megépül, lakáshoz juthat az összes kispénzű albérlő. És törlesztheti a hitelt az araboknak az unokáival egyetemben. Volt egy olyan elképzelés is a kormányban, hogy luxus lakosztályok helyett egy tucat termelőüzemet létesítsenek, ahol munkát kapnak az állástalanok, de a többség ezt leszavazta, minek, mondták, amikor a kínaiak úgyis mindent megtermelnek sokkal olcsóbban.
Az elnök előtt pedig még a kalapjukat is megemelnék a skandinávok, különösen a legutóbbi döntése után, hogy egy szerb katonai alakulat is felvonul a májusi moszkvai győzelem napi seregszemlén. Hogyisne, hiszen a fasizmus felett aratott győzelem hetvenedik évfordulójáról van szó! Igaz, Brüsszel egy kicsit duzzog emiatt, azt mondják, nem illik ennyire gazsulálni Putyinnak Ukrajna lerohanása után, de hát ők nem értik ezt az ősi szláv testvériséget. És ha már Vlagyimir meghívta őt, mármint a szerb elnököt, nem illik egyedül mennie. Hadd lássa a világ, hogy Szerbia is a világháború győztes hatalmai közé tartozik! Ki ne lenne erre büszke! Illetve tartozott volna, ha már akkor önálló állam lett volna. De így se baj, hogy az elnök utólag demonstrálja azt, amit előzőleg nem tehetett meg a nemzete.
Arról ugyan még nem értesültünk, hogy milyen összetételű lesz a Moszkvába utazó formáció, hogyan hidalják át a partizánok és a csetnikek közötti rivalizálást? Például milyen zászlókat fognak lengetni a díszemelvény előtt elvonulva, a vörös csillagosat vagy a halálfejes csetnik lobogót? Merthogy a történelemkönyvek eddig úgy tartották számon, hogy a kommunista partizánok voltak a Vörös Hadsereg szövetségesei, és a csetnikek voltak a quislingek, akik a nácik oldalán harcoltak a szövetségesek ellen. Ám azóta nagyot változott a világ és a történelemszemlélet errefelé, és kiderült, hogy titokban, a szívük mélyén a csetnikek is náciellensek voltak. Mint ahogy az elnökről is kiderült, hogy titokban ő is mindig európapárti volt, csak hát illendőségből kitartott korábbi idolja mellett.
Ám ez a dilemma teljesen mellékes annak tükrében, hogy a moszkvai vendéglátók is mennyire szívügyüknek tartják a belgrádi díszvendégek megjelenését. Mint már annyiszor az elmúlt időben, az orosz nagykövet most is elítélte a Szerbiára gyakorolt nyugati nyomást a győzelmi ünnepségen való részvétel ügyében, meggyőződését fejezve ki, hogy senkinek sem sikerül megbontania Oroszország és Szerbia testvéri viszonyát, az EU-nak pedig végképp nem. Már csak azért sem, mert „az oroszok és a szerbek szíve puha, mint a vaj, ellenben a jellemük megingathatatlan”, ahogyan költői hangulatában fogalmazott. A megingathatatlan jellem pedig azt diktálja, hogy Szerbia kövesse nemzeti érdekeit, melyek, mondani sem kell, az Oroszország melletti felsorakozást diktálják. Vagyis - összegezte testvéri üzenetét a nagykövet – „a Nyugat nem fogja tudni összeveszíteni a szerbeket és az oroszokat, és az lenne természetes, hogy az oroszok összeveszítsék a szerbeket és a nyugatiakat”.
Hát ezen munkálkodik a nagykövet úr. Egy kicsit sértve érzem magamat, hogy minket, kisebbségieket, akik talán mégse rajongunk annyira Putyin testvérért, a kutyába vesz, de hát bármennyire is vajszívű, ő se gondolhat éppen mindenkire.
J. Garai Béla
Nincs hozzászólás. Legyen az első!