Nem könnyű mostanában töretlen optimistának maradni és bízni az oly sokat emlegetett európai felzárkózásban. Ha Milorad Dodik és a vele azonos nézeteket vallók mutatják meg az utat, hogy merre haladjon Szerbia, akkor nem túl fényes jövőre számíthatunk.

A Vihar fedőnevű hadművelet áldozataira való idei megemlékezés és az ennek kapcsán elhangzott nyilatkozatok óhatatlanul pesszimista gondolatokat ébresztenek a szemlélődőben. Sikerült ugyanis ismét alaposan felszítani a feszültséget a két legnépesebb délszláv nemzet között, sokkal inkább, mint a korábbi jubileumokon. Nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy a politikai elit mindkét részről tudatosan táplálja az ellenszenvet, a konfrontálódást és a legkisebb lépést sem hajlandó megtenni a megbékélés felé. Mint a szerb kormánnyal szemben kritikus elemzők rámutatnak: az ilyen rendezvényeket napi politikai célokra használják fel, hogy tudatosan eltereljék a figyelmet az ország problémáiról. Így miközben a horvátok a fényes katonai győzelmet, a felszabaduláshoz vezető történelmi diadalt ünneplik, addig szerb részről bűnös etnikai tisztogatásról beszélnek, a legnagyobbról a második világháború után.

Közben itt is, ott is elhallgatják azokat a részleteket és előzményeket, amelyek más megvilágításba helyeznék a történteket. A horvátok a menekülő szerb lakosság elleni, háborús bűncselekményeknek minősülő megtorló akciókat, szerb részről pedig az úgynevezett Szerb Krajina létrehozását Horvátország területén a leendő Nagy-Szerbia részeként, Belgrád aktív közreműködésével. Vagy például azt a történelmi tényt, hogy maga a Kninben székelő krajinai vezetőség is menekülésre szólította fel a nemzettársakat abból a meggondolásból, hogy a szerb vezetés alá került Jugoszláv Néphadsereg csapást mér a horvát szeparatistákra, és az után a menekültek visszatérhetnek.

Arra azonban nem számítottak, hogy Slobodan Milošević közben nyugati nyomásra kiegyezik Franjo Tuđman horvát vezetővel, és eláll a katonai akciótól. A menekültek pedig kénytelenek lesznek Szerbiában, többségükben a Vajdaságban letelepedni.

Mindez azonban már történelem, azóta két évtized telt el, és az áldozatokról való méltó megemlékezésen túl illene a történészeknek átengedni a témát, ha már a jövőre akarunk összpontosítani. Ehelyett még mindig ott tartunk, hogy a politikusok az egykori „testvérnemzet” veleszületett bűnös természetéről szónokolnak.

Az idei megemlékezést minden eddiginél alaposabban készítették elő, az Újvidék melletti Veterniken levő sportközpontban az egész szerb állami vezetőség megjelent Aleksandar Vučić elnökkel és Ana Brnabić kormányfővel az élükön, és természetesen ott voltak a szerb egyház képviselői, továbbá az ilyen össz nemzeti megmozdulásokon elmaradhatatlan Milorad Dodik, a szélsőséges nacionalista nézeteiről ismert banjalukai despota is. A szervezés a közönség, a résztvevők utaztatására is kiterjedt, a kormánypárt bevett szokásához híven - az internet portálokon olvasható bejegyzések szerint – semmit sem bízott a véletlenre, és buszok százaival szállíttatta a haladópárti aktivistákat a környező helyiségekből Veternikre. Ellenzéki beállítottságú blogozók szerint napidíjat is kaptak, a közszolgálati dolgozók számára pedig kötelező volt a megjelenés. A párttagokat és a szimpatizánsokat állítólag olyan SMS-üzenetekkel mozgósították, hogy jelenlétükkel Vučićot támogatják. Hivatalos adatok szerint a résztvevők mintegy harminc ezren voltak.

A csak a tévéközvetítésből tájékozódó kívül állónak az volt a benyomása, hogy Vučić mellett Dodik volt a másik központi személyiség a rendezvényen. Meglehetősen zavaros felszólalásában nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a szerbek Horvátországból való elűzéséért és az ezt kísérő tragikus eseményekért nem csak a horvátok felelősek, hanem a nemzetközi közösség is, amely támogatta a pogromot. Méghozzá nem véletlenül, mert egyébként is évtizedeken át szerbellenes projektumokban vett részt a volt Jugoszlávia területén, ismertette sajátos meglátásait a boszniai szerbek oroszbarátságáról ismert vezére.

Dodik központi helyet kapott a közszolgálati tévé aznapi híradójában is, ahol teljes tíz percen át fejtegette nézeteit. A legmegdöbbentőbb az az Újvidék főterén elhangzott kijelentése volt, hogy a szerbek még ebben az évszázadban „eggyé lesznek”, amire a múltbeli megpróbáltatások okán joguk van.

„Amikor azt mondom, hogy eggyé leszünk, akkor ezt területi és államisági értelemben mondom”, fűzte hozzá, ha netán valaki nem értené, hogy a Szerb Köztársaság Boszniából való kiválására és a Szerbiához való csatlakozására gondol. Továbbá valószínűleg a többi elszakadt nemzetrész csatlakozására is.

Aggasztó, hogy eddig senki sem határolódott el Belgrádban ettől a nyílt területi aspirációra utaló kijelentéstől, amely elsősorban Bosznia-Hercegovina ellen irányul.

Nem hangzott túl biztatónak a térség békéje szempontjából Aleksandar Vučić elnöknek az a megemlékezésen elhangzott kijelentése sem – amit másnap öklömnyi betűkkel címoldalon hoztak a kormányhoz közel álló belgrádi lapok – hogy „A szerbeket többé senki sem gyilkolhatja büntetlenül”. Nem tudni, hogy mire alapozta kijelentését, hol, melyik szomszédos országban készülnek ilyen szörnyűségekre a szerb kisebbség ellen? Amelyeket majd Szerbia meg fog akadályozni. Sajnos, mondata kísértetiesen emlékeztet Slobodan Milošević hírhedtté vált szólására az 1987-ben Kosovo Poljéban megtartott nagygyűlésen, amikor a helyi nemzettársakat ezekkel a szavakkal próbálta megnyugtatni: „Niko ne sme da vas bije…” (Senki sem verhet benneteket). Ami amolyan bevezető volt a koszovói konfliktusba. Tudjuk, hogy mik voltak a következmények.

A nemzeti vonal erősödésére utal Nikola Selakovićnak, az elnöki hivatal főtitkárának az a bejelentése is, hogy Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság őszre közös deklarációt ad ki, amelyben megfogalmazzák a nemzeti érdekek együttes védelmének elveit „a szerb nemzet és nép fennmaradása céljából”. Mint mondta, a közös tevékenységet megalapozó egyfajta programdokumentumról van szó, és Szerémség, Bácska és Bánát Szerbiához csatolása századik évfordulójára szánják. Selakovićtól azt is megtudtuk, hogy a deklarációt Aleksandar Vučić és Milorad Dodik közösen fogja bemutatni.

Ha már a banjalukai főmufti ilyen fontos nemzetpolitikai pozícióba került, nem lepődnék meg, ha ezentúl rendszeresen részt venne a belgrádi kormányüléseken, és okos tanácsokkal látná el a Drinán inneni testvéreket, hogy hogyan védjék a nemzet érdekeket.

Branka Prpa belgrádi történész (az 1999-ben meggyilkolt Slavko Ćuruvija ellenzéki publicista volt élettársa) a kilátásba helyezett nyilatkozatról egyenesen azt állítja, hogy az tulajdonképpen eufémizmus, amely mögött Nagy-Szerbia megteremtésének szándéka húzódik meg, egy olyan szándék, amely a kilencvenes években háborúkhoz és Jugoszlávia szétzúzásához vezetett.

„Mi mást mondhatunk erről a deklarációról, mint hogy az búcsú a józan észtől”, figyelmeztet a történész, rámutatva arra a sajnálatos tényre, hogy errefelé az emberek nagyon gyorsan felejtenek. Ha nem így lenne, akkor azonnal eszükbe jutna, hogy mik voltak a következményei az ilyen és hasonló deklarációknak az egész régióra nézve.

J. Garai Béla