FELLÉLEGEZHETÜNK(?). Mármint a nagyobbik kormánypárt, a Szerb Haladó Párt főbizottságának szombati döntése után, hogy mégsem lesz tavaszra rendkívüli parlamenti választás a belgrádi helyhatósági választásokkal egy időben. Azaz megússzuk az óriási csinnadrattát, a lármás kampányt, a vég nélküli tirádákat a kormány sikereiről, a plakátháborút, amikor itt-ott még most is fellelhető néhány kifakult, fényes jövőt hirdető plakátfoszlány a tavaszi erőpróba idejéből.

Az Aleksandar Vučić javaslatára elfogadott döntést most úgy ünneplik legközelebbi munka- és eszmetársai, mintha nem is ők sürgették volna még tegnap az ellenkezőjét. Ismét megmutatkozott, hogy ki az úr a házban a haladóknál: a főbizottság ötszáz tagja voksolt a pártvezető javaslatára és csak négyen vették a bátorságot, hogy ellene szavazzanak. A kormánypárti média pedig máris kórusban hirdeti, hogy micsoda a bölcs lépés történt az ország érdekében!

Megoszlanak a vélemények arról, hogy Vučić miért szegült szembe a pártfunkcik siserahadával, akik lelkileg már felkészültek a remélt újabb választási győzelem utáni eufóriára. Abban a meggyőződésben, hogy még négy évre bebiztosíthatják maguknak a párttagság nyújtotta előnyöket és zsíros állásokat. Maga az elnök azzal érvelt, hogy a rendkívüli parlamenti választások késleltetnék a megkezdett reformokat és megakasztanák a Koszovóról folyó tárgyalásokat. Mindez óhatatlanul kihatna az uniós csatlakozási tárgyalásokra is. Majd következett az elmaradhatatlan patetika: „Lehet, hogy a döntés nem szolgálja teljes mértékben a SNS érdekeit, de Szerbiáét igen… A mi dolgunk pedig az, hogy Szerbia érdekeit szolgáljuk”, nyugtatta meg újabb választási győzelemre áhítozó és jócskán csalódott párthíveit.

Az előrehozott választások elleni érvek közé sorolta azt is, hogy ebben az esetben le kellene cserélni a miniszterelnököt és a házelnököt is, márpedig ő nagyon elégedett Ana Brnabić és Maja Gojković munkájával.

Az nem vitás, hogy Vučić nagy dilemma előtt állt. Belgrádban nem állnak túl jól a haladók, és könnyen előfordulhat, hogy a fővárosban az ellenzék kerekedik felül áprilisban, ami megingatja a SNS-hatalmat. A párhuzamosan megtartott rendkívüli parlamenti választások esetében viszont nagyobb eséllyel léptek volna szorítóba ott is, könnyebb lett volna országos témákkal elterelni a figyelmet. Ám ha így is veszítettek volna Belgrádban, az igazi tragédia lett volna számukra, amiért az elnöknek is vállalnia kellett volna a felelősséget.

A magukat a kormánytól jobbra pozícionáló ellenzéki pártok azt állítják, hogy Vučić nyugati gazdái intésére állt el a rendkívüli erőpróbától, mert előbb teljesítenie kell az elébe szabott feladatokat, köztük a Koszovóval kötendő kötelező érvényű szerződés megkötését. Čeda Jovanović, a Liberális Demokrata Párt (LDP) vezetője viszont nem titkolja elégedettségét a döntés miatt, mondván, hogy sokkal fontosabb feladatok állnak az ország előtt, mint egy újabb választási cirkusz.

Ám még korai lenne inni a medve bőrére… A haladópárt ugyanis nyitva hagyta a kiskaput a lehetőség előtt, hogy mégiscsak előrehozzák az országos voksolást. Maja Gojković házelnök ugyanis ezzel a kijelentéssel relativizálta a főbizottságon kialakult álláspontot:

„Ki tudja, mi történhet még Szerbiában és Európában, ez a döntés csupán pillanatnyi”.

BAKIR BŰNÖSSÉGE. A régió ügyeiben tájékozatlan külföldi azt hihetné, hogy errefelé Bakir Izetbegović egy rendkívül befolyásos és tekintélyes hatalommal rendelkező politikus, aki veszélyes aknamunkát folytat az itt élő népek közötti megbékélést szorgalmazó Szerbia ellen. Legalább is ez a benyomás alakulhatna ki benne a belgrádi média tájékoztatása tükrében.

Bakir az elmúlt héten is sokat tett a róla alkotott kép megerősítéséért. Egy közepes erősségű földrengés nem rengethette volna meg úgy az országot, mint a Bosznia-Hercegovinai Elnökség bosnyák tagjának egy mondata az itteni politikai közéletet. Pontosabban az a kétszavas válasza, amivel a Deutsche Welle hírportál munkatársának arra a kérdésére felelt, hogy országa egy adott időpontban elismerné-e Koszovó függetlenségét. A fergeteges vihart kavaró válasz így hangzott:

„Remélem, igen”.

A bosnyák politikus a továbbiakban kifejtette, hogy ha tőle függne, akkor már korábban el kellett volna ismerni Koszovót, ehhez azonban BH-szinten konszenzusra van szükség. Arra utalva, hogy a szerb entitás vezetősége nem menne bele egy ilyen döntésbe, tehát az ő válaszában megfogalmazott óhaj pusztán hipotetikus jellegű.

Az interjúnak ez a része azonban homályban maradt a szerb sajtóban, és maradt reflektorfényben a „Remélem, igen”. Akkora megdöbbenést keltve, mintha a szarajevói vezető egyenesen hadüzenetet küldött volna. Pedig valójában személyes véleményét fejtette ki, ami semmiképpen sem tekinthető hivatalos szarajevói álláspontnak.

Belgrádban mégis haladéktalanul összehívták a Nemzetbiztonsági Tanácsot, amelyen – mint Nebojša Stafenović belügyminiszter (akit nemrég a szóban forgó testület titkárává is kineveztek) az ülés után tartott sajtóértekezleten fogalmazott: alaposan kielemezték Bakir Izetbegović kijelentését, és döntöttek a tanács hatáskörébe tartozó intézkedésekről. Részleteket azonban nem árult el.

Az erős izgalmi állapotba került állampolgárok most azt találgatják, hogy vajon mi lesz az ellenintézkedés Bakir ellenséges gesztusára? Csapatösszevonást rendelnek el a Drina innenső oldalán? Sürgősen befejezik az ajándékba kapott orosz MIG vadászbombázók felújítását, hogy szükség esetén bevethetőek legyenek? Vagy bepanaszoljuk Bakirt a Biztonsági Tanácsnál? Esetleg nemkívánatos személlyé nyilvánítják, és megtiltják, hogy idelátogasson.

Az ilyen hazafias ügyekben az átlagosnál kevesebb érzékenységet tanúsító polgárok azonban legnagyobb jó szándékuk ellenére sem értik, hogy miért kell ekkora feneket keríteni egy szomszéd országbeli politikus hipotetikus és személyesnek minősülő kijelentésének, amikor annak semmiféle valós következménye nincsen? Nos, őket is meggyőzheti Aleksandar Vučić elnök mélyreható elemzése arról, hogy miben is rejlik Bakir bűnössége.

Abban, hogy nem puszta „igennel” válaszolt a külföldi újságírók fent idézett kérdésére, hanem úgy, hogy „Remélem, igen”, fejtegette az elnök újságírók előtt. A puszta igen ugyanis lehetne objektív körülmények következménye, a „Remélem, igen” viszont a Koszovó elismerése iránti személyes viszonyulását tükrözi. S ez, mármint viszonyulása Koszovóhoz és Szerbia integritásához, igenis sértőnek minősül. Ehhez a véleményhez kapcsolódott Stefanović belügyminiszter is, és főnökét kiegészítve leszögezte, hogy Izetbegović szavai „súlyos csapásnak” tekinthetők a két ország kapcsolataira.

Különös, hogy Belgrádban senkit sem hoznak lázba Milorad Dodik szinte hetente ismétlődő kijelentései arról az eltökélt szándékáról, hogy az általa vezetett boszniai Szerb Köztársaságot előbb-utóbb kiszakítja a szuverén Bosznia-Hercegovinából és Szerbiához csatlakoztatja. Pedig ő nemcsak reményének ad hangot, hogy kívánsága teljesül, mint Bakir, hanem tevékenyen azon is munkálkodik, hogy ez bekövetkezzen. Mégsem hangzik el egy fél mondatos, vagy akár egy-kétszavas figyelmeztetés sem Belgrádban.

Amiből egyenesen következik, hogy kétféle integritás létezik: a mienk, ami sérthetetlen, és másoké, ami nem annyira fontos.

J. Garai Béla