Igazuk van a történészeknek: semmi értelme a múltra vonatkozó „mi lett volna, ha…” típusú találgatásoknak még egy olyan, az ország jövőjére is kiható tragikus esemény apropóján sem, mint amilyen Zoran Đinđić meggyilkolása volt tizenöt évvel ezelőtt, 2003. március 12-én. A merénylet dátuma kapcsán mégis minden évben újból is újból felvetődik a kérdés: hol lenne ma az ország, ha azon a tragikus napon nem oltják ki Szerbia első demokratikusan megválasztott miniszterelnökének életét.

A merénylet hónapokon át foglakoztatta a hazai és a világsajtót, hogy azután már csak az évfordulókon idézzék fel a történteket. Đinđić hívei keserűen teszik fel a kérdést: hová lett az a többszázezer ember, akik mély részvéttel kísérték ki őt utolsó útjára? Elfelejtették a gyászos eseményt, a drámai tévéfelvételeket, amelyek a gyilkosság helyszínén, az áldozat elszállításáról készültek? Az arról szóló sajtóbeszámolókat, hogy miként adta le Zvezdan Jovanović, a rendőrség különleges alakulatának tisztje a munkahelyére érkező kormányfőre a halálos lövést a szomszéd épület ablakából távcsöves puskából…. S azt is, hogy bár az elkövetőt negyven év börtönre ítélték, felbujtóit, e politikai gyilkosság titokzatos megrendelőit a mai napig sem nevezték meg.

Az idén elhangzott feltevések igencsak széles skálán mozogtak attól a rózsaszín álomképtől kezdve, hogy ha életben marad Zoran Đinđić és folytathatja megkezdett reformjait, akkor már régen bekövetkezett volna az uniós csatlakozás, a jogállamiság megteremtése és az általános felvirágzás - egészen addig a borúlátó próféciáig, hogy ugyanott lennénk, ahol most. Vagyis hogy akkor is megbukott volna az anti-miloševići demokratikus koalíció, és visszajöttek volna a kilencvenes évek háborús apokalipszisének lovasai, hogy megpróbálják tisztára mosni magukat és pozitív fényben feltüntetni cselekedeteiket. Egy ember ugyanis – érvelnek a pesszimisták – nem lett volna képes kitakarítani Augeiasz istállóját, amihez a szerb közéletet hasonlítják.

Idén is felidézték Đinđić mindössze kétéves kormányzásának főbb mozzanatait, a meg nem valósított elképzeléseket és terveket. Feltevések szerint kölcsönösen elfogadható megoldást képzelt el a koszovói problémára, s így tehermentesítette volna az országot, a nyugati politikusokkal fenntartott kapcsolatait pedig gazdasági téren szerette volna érvényesíteni...

Mindennek véget vetett a reformok és a Nyugat felé fordulás ellenzői által kitervelt gyilkos merénylet. Azóta egykori politikai ellenfelei minden pozíciót elfoglaltak az országban, miközben igyekeznek lejáratni, a szerb nemzet ellenségének feltüntetni Đinđićet. Ismét felmelegítették azokat a vádakat, hogy az 1999-ben történt NATO-bombázások idején ellenzéki politikusként több külföldi lapnak adott interjúiban arra biztatta a nyugati vezetőket, hogy folytassák a légicsapásokat mindaddig, amíg meg nem buktatják meg Slobodan Miloševićet. Még emlékezünk arra a 2007-ben történt eseményre is, amikor az akkor a Šešelj-párt főtitkáraként buzgólkodó Aleksandar Vučić tüntetőleg a háborús bűnös Ratko Mladić névtábláját helyezte ki azon a belgrádi sugárúton, amelyet a fővárosi elöljáróság határozata szerint Zoran Đinđićre kellett volna átkeresztelni. Talán ezért, az utólagos megbánás jeleként támogatta a közelmúltban, hogy állami pénzekből emeljenek emlékművet a megölt miniszterelnöknek.

A hágai szabadulása óta újra elemében levő Vojislav Šešelj egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne gyalázza egykori politikai ellenfelét, tolvajnak és nemzetellenségnek kiáltva ki őt. Ivica Dačić kormányalelnök, külügyminiszter és szocialista pártja pedig kitartóan szorgalmazza, hogy Belgrádban emeljenek szobrot Slobodan Miloševićnek, aki ellen Đinđić küzdött. Milutin Mrkonjić, Milošević egykori legodaadóbb híve elárulta a sajtónak, hogy tervük szerint a szobrot a szerb nemzetgyűlés melletti Pionir parkban emelnék, szemben a leendő Đinđić-emlékművel. Hadd lássa az utókor, hogy ki a nemzet igazi hőse.

Hadd említsem, hogy 1999 tavaszán, a bombázások idején az egyik budapesti napilap tudósítójaként jómagam is készíthettem telefoninterjút Zoran Đinđićtyel, aki akkor üldözött ellenzéki vezetőként inkognitóban Montenegróban rejtőzködött. Nem sokkal korábban ugyanis a miloševići titkosszolgálat emberei Belgrádban agyonlőtték Slavko Ćuruviját, az egyik legismertebb ellenzéki beállítottságú újságszerkesztőt, és Đinđić olyan információt kapott, hogy ő lehet a következő áldozat.

A beszélgetésre hosszas előkészületek után kerülhetett csak sor: a titkos telefonszámot Đinđić pártja, a Demokrata Párt belgrádi központjával folytatott egyezkedés után kaptam meg, és így sikerült őt felhívnom. Helyzetemet bonyolította, hogy fél órával a megbeszélt időpont előtt váratlanul áramszünet következett be Újvidéken (ami nem volt ritka esemény azokban a háborús időkben), az interjút pedig áramra működő magnóval terveztem felvenni… A megoldhatatlanak látszó problémából az a már korábban beszerzett áramátalakító segített ki, amely az autó akkujának tizenkét voltját alakította át kettő húszas váltóárammá. Az utolsó pillanatokban sikerült kiszerelni az akkut az autóból, bekötni a kábeleket, majd tárcsázni a számot.

- Nálunk ismét áramszünet van, Đinđić úr, és most akkumulátor és áramátalakító segítségével hívom önt – kezdtem a beszélgetést a bemutatkozás után.

Zoran Đinđić megértéssel fogadta az információt és készségesen válaszolt kérdéseimre.

J . Garai Béla