MIT TUD AZ ELNÖK? Az ember mégse állhat ki az utcára, kifaggatni a járókelőket, hogy mit gondolnak Koszovóról, az ország uniós tagságáról, a kormány tevékenységéről… Így pedig kénytelenek vagyunk a naponta megjelenő közvélemény kutatásokra hagyatkozni, és belőlük eligazodni saját józan eszünk szerint.

Merthogy annyira eltérőek az eredmények, mintha más-más országban készültek volna. Az ankétok egy része szerint – olvasom a RTV portálján - a lakosság döntő többsége kész személyesen is fegyvert ragadni a „déli tartomány” védelmében, ha konfliktusra kerülne sor. Egy másik felmérés szerint Szerbia polgárai szinte kivétel nélkül osztják a vezetőség véleményét, hogy nem engedhetjük zsarolni magunkat Koszovó státusával kapcsolatban, azaz nem mondhatunk le a Koszovó feletti szuverenitásról. (Nem derült ki, hogy vajon a nem államalkotók körében is faggatóztak, mert valahogy kétlem, hogy ugyanilyen eredmény születne.) Viszont olyan felmérés is készült, amely szerint a többségnek esze ágában sincs személyes áldozatot hozni Koszovó visszaszerzéséért.

Mindez azért foglalkoztat bennünket, mert állítólag közeleg a kibontakozás, vagy legalább is Aleksandar Vučić bejelentésének időpontja, amikor is kirukkol az ország előtt álló legfontosabb probléma megoldását célzó javaslatával. Túl optimistáknak bizonyultak azok, akik azt várták, hogy erre a múlt heti szófiai EU-Nyugat-Balkán-csúcsról hazaérkezve kerít sort, hogy már akkor előáll javaslatával. Ám ebből nem lett semmi. Vuk Drašković, a szerb politika nagy öregje, a haladókkal jelenleg szövetséges Szerb Megújhódási Mozgalom (SPO) alapítója szerint a szerb elnök azért vár ki, azért óvatos, mert nagyon is jól tudja, hogy a valós koszovói helyzetre vonatkozó álláspontja nem talál megértésre a nemzeti elit, az ellenzéki pártok és a szerb egyház képviselőinél. (Az SPO-vezér azonban túl enyhén fogalmaz: nem csak a megértés hiányáról van szó, hanem kemény visszautasítással is számolhat, elsősorban az egyház részéről. Hadd emlékeztessünk a harciasságáról ismert Amfilohije püspök napokban tett kijelentésére, aki szerint a Koszovó ügyében kötendő kompromisszum nem más, mint hazaárulás… Aki akar ért belőle.) Egy ilyen bejelentés és a reakciók földrengésszerű megrázkódásokat idézhetnek elő Szerbiába.

Drašković szerint Vučić világosan látja, hogy a szerbek mindössze öt százalékát teszik ki a koszovói lakosságnak, hogy tömegesen hagyják el szülőföldjüket és külföldön vállalnak munkát…, hogy Koszovó elveszett, ott nincs szerb állam, semmilyen szerb állami intézmény, és hogy az albánok kihirdették a függetlenséget, amit a Hágai Nemzetközi Bíróság nem talált ellentétesnek sem a nemzetközi joggal, sem az ENSZ 1244-es sorszámú határozatával. Ezért vetette fel, hogy a kompromisszumról – amelynek részletei továbbra is titokban vannak – népszavazást írnak ki, hogy levegye magáról a súlyos felelősséget.

„Úgy gondolom, hogy ezt mindenképpen el kellene kerülni” – véli Drašković. „A polgárok nem hogy nem ismerik el a koszovói tényeket, hanem nem is hajlandók tudomásul venni őket. Elkönyvelték, hogy Koszovó Szerbia része”.

És konyec. Ezzel egyelőre nem is érdemes vitatkozni.

SZEGÉNYÍTETT URÁNIUM. Annyira nem követem a szerb nemzetgyűlés munkáját, hogy fel tudnám sorolni, milyen fontos témák várnak megvitatásra, milyen kérdéseket halogatnak hosszú hónapok óta, de arra mérget merek venni, hogy a 19 évvel ezelőtti NATO-csapások egészségügyi következményeit vizsgáló testület megalakítása nem tartozik az ország előtt álló legsürgetőbb feladatok közé. Mondjuk az aratási előkészületek feltehetően sokkal fontosabbak. Maja Gojković házelnök javaslatára a napokban mégis napirendre tűzték az „uránium kérdést” kérdést, mintha tegnap ért volna véget a bombázás. A párttagsági könyvecskék váltogatásáról elhíresült Maja asszonyság (aki megjárta a legdíszesebb nacionalista tömörüléseket, a radikális pártot és Koštunica Szerb Demokrata Pártját is) a kezdeményezést a rákellenes egyesület adataival támasztotta alá, miszerint a NATO-agresszió óta – ahogyan nálunk a Milošević-rezsim koszovói népirtását megállítani hívatott katonai intervenciót hivatalosan nevezik – jelentős mértékben megnőtt a daganatos megbetegedések száma, ami egyesen következménye annak, hogy a lövedékek szegényített urániumot tartalmaztak. A testület azt fogja vizsgálni, hogy milyen hatása volt az ilyen bombáknak a szerbiai lakosság egészségére. Mint az Insajder c. portál tudósít, a honatyák és honanyák a vita során „irigylésre méltó szaktudásról tettek tanúbizonyságot a szegényített urániumról, az atomfegyverekről, a medicináról, mintha ez lenne a szakterületük, s mindezt saját családi történetekkel fűszerezték…”.

Közben újból fellángolt az országon már többször végigsöpört vita arról, hogy milyen nagy veszélybe kerültünk a galád NATO miatt. Röpködnek az adatok a különböző súlyos megbetegedések megszaporodásáról, szakavatott és kevésbé hozzáértő szakértők szólalnak meg, ki-ki a maga statisztikájára hivatkozva. Van, aki bizonyítja, de van, aki elvitatja eme lövedékek káros hatását: dr. Zoran Radovanović, a tudomány népszerűsítő társaság vezetője például azzal fegyverezte le a pánikkeltőket, hogy a szegényített uránium szerinte semmilyen mérhető veszélyt nem jelentett Szerbia lakosaira nézve… „Szerbia polgárainak ugyanannyi okuk lenne félni ezektől a bombáktól, mint az indiai kobráktól vagy Amazonas krokodiljaitól…”. Emellett azt is figyelembe kell venni, mutat rá Radovanović professzor, hogy az urániumos bombák nem Szerbia központi részében hullottak, hanem kilencven százalékban Koszovóban.

Akkor pedig felmerül a kérdés, hogy lehet, hogy az albánoknál egyáltalán nem mutatták ki e bombák káros hatását? Ők ellenállóbbak lennének? Vagy csak arról van szó, hogy Belgrádban a kutyát sem érdekli, hogy az albánokat megviselte-e a szegényített uránium bombák töltete.

A váratlanul előkotort bombahistóriában nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valakiknek érdekében áll ellenséges hangulatot teremteni a NATO-val és általában a Nyugattal szemben a koszovói gubanc megoldásával kapcsolatos mostani egyeztetések idejére. Ezért lett a téma Gojkovićék számára váratlanul oly időszerű.

J. Garai Béla