Most már kezdem belátni, hogy a legtöbb dolog, amiről valamikor ábrándoztunk, nem fog valóra válni. Nem azért, mert kevésbé tehetős náció lennénk a többieknél, vagy, mert lassabban forognának azok a bizonyos kerekek, hanem egyszerűen csak azért, mert semmi különös nem találtatott ezekben a koponyákban.

Szégyellem is bevallani, de már látom – ehhez bizonyos negatív testi adottságok is hozzájárulhatnak, amitől engem sem fosztottak meg ama bizonyos égi hatalmak -, de mindettől függetlenül látnom kell, hogy csak amolyan átlagos közösség vagyunk, mint a többiek. Hol vannak már azok a szépreményű álmok ifjúkorunkból?

Nyugodtan el lehet könyvelni, hogy Vajdaságból már nem lesz Szilícium-völgye, sem digitális Kánaán, de még csak virágzó földi paradicsom sem. Nem fognak munkahely után kutatva ostromolni bennünket sem a svédek, sem a lappok, sőt, az is ritkaságszámba fog menni, ha egy derék schleswig-holsteini tehenész errefelé szeretne letelepedni, mint elődeik két-háromszáz évvel ezelőtt. A pontos dátum most véletlenül nem jut eszembe, pedig az enyémek is errefelé tutajoztak.. Ami jelenlegi állapotomban, mármint a memória tekintetében, nem is olyan nagy csoda.

Azon sem ámuldozok, hogy nem térünk vissza elődeinknek abba a bölcs állapotába, amikor látványos felvonulásokon pöfögünk végig kiváló útjainkon a minden évben megtartott Festeken. Azt a bizalmat is eljátszottuk - ki lenne olyan naiv az égi pártfogók közül, aki elfeledné mindazt, amit az elmúlt időszakokban végigcsináltunk vagy végigcsináltattak velünk ilyen-olyan egyenruhába bújtatott elődeink. Jómagam a fő-fő illetékes helyében egy időre le is venném a kezemet magam-magamról – ahogy az a bizonyos költő a poéták abszurditásával mondaná.

De hagyjuk a cseppet sem dicső múltat, nem lesz itt virágzó jövőbeni arab datolyaültetvény, sem olyan kábel-összeszerelő nagyüzem, amelynek végeit maga Ariadné se tudná kibogozni. Ha egyáltalán lenne valamilyen értelme a bogozásnak.

Én csak azt látom, hogy óriási mennyiségben halmozódik a szenny és a piszok, a városok telephelyeit nem aszerint választjuk meg, hogy honnan szebb a kilátás, hol tisztább a környezet nyájaink és pásztoraink számára. Hanem hogy hol van még egy keskeny ösvény a búgó, berregő, suhanó bádogskatulyáknak, ahol még elférünk úgy, hogy ne koccanjunk össze ötpercenként.

Ami a túlvilági támogatást illeti, azt elpackázták még a buzgó haladók, amikor kissé szerénytelenül maguk is beálltak a szentek közé. Én még emlékszem Szt. Ivicára, aki divatot bontva a 21. a századi módit igyekezett bevezetni freskófronton, a legdivatosabb nyakkendőviseletet vezetve be.

Szóval szilikonvölgy by, by…Kánaán agyő… Még szerencse, hogy unalomra nem panaszkodhatunk.

Mert itt van nekünk ez a furfangos Hashim Thaci.

Hogy mit keresett a hétvégén Észak-Koszovóban, azt csak az a magasságos tudja. Éppen csak hogy csónakázzon egyet a Gazivoda-tavon, némi fegyveres kísérettel.

Az ottani helyzet ismerői szerint „a légkör feszült, de a helyzet nyugodt”.

Legalább annyira, hogy az a szegény Marko Đurić ne kapjon idegrohamot hazafias buzgóságában.

Ki-ki elvégezte a maga dolgát, Thaci csónakázott egyet, Vučić újabb aggodalmas kijelentést vághatott le, és estére már minden a legnagyobb rendben volt. Brüsszel is megnyugodott, Putyin se izgul már.

Csak egy dolgot sajnálok: ha már ennek így kellett lennie, miért nem ment Vučić és Thaci egy közös csónakkirándulásra?

Milyen izgalmas címoldalakban lett volna részünk hétfőn: „Az alattomos Thaci vízbe akarta fojtani Vučićot...” A minden hájjal megkent albán tudósítók nem átallották azt állítani, hogy Thaci nagyobb kárászt fogott ki…”

Sőt, ő fogta ki az aranykárászt, és most alkudozik vele, hogy mit kívánjon…

J. Garai Béla