Tomislav Nikolić államfő azt javasolja majd a kormánynak, hogy november 25-ét, azaz Vajdaság Szerbiához csatolásának évfordulóját nyilvánítsák ünnepnappá.

Nikolić az eseményről megemlékező rendezvényen, az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban mondott beszédében kiemelte, hogy Vajdaság a nemzetek békés együttélésének és a nemzetközi-regionális együttműködés példájával nagy hajtóerőt képez az ország fejlődésében. Az államfő kincsnek nevezte az itt élő kultúrákat, amelyeket senki nem tudna egymás ellen fordítani.

„Az itt élő emberek példaértékű közös életet építő fáradozásai még a széleskörű kisebbségi jogokat biztosító törvényeket is túlszárnyalták” – mondta.

„Fontos eseményre emlékezik az ország, nélküle nem létezhetne a modern Szerbia” – fejtegette Nikolić.

Az államfőn kívül többek között felszólalt még Igor Mirović, a tartományi kabinet elnöke és Miloš Vučević újvidéki polgármester is.

A szerbek, bunyevácok és más szlávok újvidéki népgyűlésén 1918. november 25-én döntöttek Bácska, Bánát és Baranya Szerbiához való csatolásáról. Egy nappal korábban a Rumában tartott szerémségi gyűlés is azonos döntést hozott. A döntéseket a trianoni békeszerződés erősítette meg. (RTV)

Egy kis történelmi visszapillantás:

Az első világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia katonai vereséget szenvedett. Az országban forradalmak törtek ki. 1918. október 29-én létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén Állam. 1918. november 25-26-án megtartották a bánsági, bácskai és baranyai szerbek, bunyevácok és más szlávok nagygyűlését, amely – minden jogalapot nélkülözve – kimondta Vajdaság csatlakozását Szerbiához, megelőzve azt, hogy Vajdaság egyenrangú egységként csatlakozzék az új országhoz. A Nagygyűlés 757 részvevője között 578 szerb, 84 bunyevác, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 3 sokác, 2 horvát és 1 magyar volt, ami lényegesen eltért a tartomány nemzetiségi összetételétől, tehát nem is képviselhette annak valós akaratát. (Wikipédia)

Már szinte közhelyként hangzik, hogy a magyar állam és nemzet szempontjából a háború egyik legsúlyosabb következménye, a történeti Magyarország területének radikális megcsonkítása, paradox módon, éppen a nemzeti elv közép-kelet-európai diadalával függött össze. Hogyan történt ez a Délvidéken, szerb történeti terminológiával élve a Vajdaságban? Hogyan élte át az ottani, akkor még több mint félmilliós magyar kisebbség a terület szerb katonai megszállását és a formálódó jugoszláv államhoz történő csatolását, az impériumváltást, amit a magyarországi szerbek nagytekintélyű vezetője, a Vajdaság Magyarországon belüli autonómiájának korábbi lelkes híve, Jaš?a Tomić "a régi szerb álom beteljesülésének" nevezett, "amit az egész kultúrvilág elismert" - írta egyebek között egy korábbi munkájában Sajti Enikő (mult-kor.hu).

Mint ismeretes, ?Živojin Mi?šić szerb parancsnok 1918 október 30-a óta ugrásra készen várta a parancsot, hogy az általa vezetett csapatokat átdobhassa Ausztria-Magyarország déli területeire. November 5-én megkezdődött Magyarország déli területeinek elfoglalása, november 13-án már Szabadka és Baja is szerb megszállás alatt volt. 1918. november első heteiben tehát a Délvidéken megkezdődött az impériumváltás, amit az Újvidéki Szerb Nemzeti Tanács a Szerb Királysághoz történő csatlakozási nyilatkozata igyekezett legalizálni. A régi magyar közigazgatás megbénult, a Károlyi - kormány nem tudott élni azzal a belgrádi katonai konvenció adta lehetőséggel, amely a katonailag megszállt déli területek igazgatását a békeszerződésig a helyi, azaz a magyar hatóságok kezében hagyta. Az ebből fakadó esetleges nemzetközi bonyodalmakat elkerülendő az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés által megválasztott Nagy Nemzeti Tanács egy lokális, helyi kormányt, a Bánát, Bácska, Baranya Nemzeti Igazgatóságot (Narodna uprava za Banat, Bačku i Baranju) bízta meg a terület igazgatási feladatainak ellátásával. E rövid életű regionális kormány 1919 márciusáig végezte munkáját, a Magyarországtól elcsatolt területek igazgatását ezután Belgrádba helyezték át és egy külön ügyosztály hatáskörébe utalták.

A Nemzeti Igazgatóság már 1918 december elején átvette a déli területek igazgatását, új szerb főispánokat nevezett ki, és azonnal megkezdték a Magyarországhoz lojális köztisztviselők, polgármesterek, jegyzők, illetve tanárok, tanítók elbocsátását. A közigazgatási kar leváltása 1919 elejétől, az új délszláv állam határait kijelölő párizsi tárgyalások megindulásával párhuzamosan tömegessé vált, amit a hűségeskü megtagadásával indokoltak. Az SZHSZ Királyságban két alkalommal követelték meg a tisztviselői kartól a hűségeskü letételét. Először 1918 novemberében a Nemzeti Igazgatóságra, másodszor pedig az 1921-es alkotmányra és a királyra kellett felesküdni. A Nemzeti Igazgatóság 1919. január 2-ai rendelete értelmében az eskü letétele nem érintette a tisztviselők állampolgári hovatartozását, de annak megtagadása azonnali elbocsátással járt. A Nemzeti Igazgatóság, olvashatjuk a korabeli rendeletben, `nem gördít akadályt` az elbocsátottak Magyarországra történő átköltözése ellen, de `nem garantálja, hogy a katonai parancsnokság a katonai érdekek szempontjából, forgalmi okokra hivatkozva a legfontosabb személyi szükségleteken túlmenő szállításokat is engedélyezni fog.` Magyarul ez azt jelentette, mint a hűségesküt megtagadó 58 zombori vármegyei tisztviselő esete is bizonyítja, hogy a jugoszláv hatóságok gyakorlatilag egy szál ruhában dobták át őket a határon. (mult-kor.hu)