Kabók Erika, a Magyar Szó napilap szerkesztője már több mint 35 éve újságíró. Számos szakmai díjat kapott, például a napilap életműdíját. Az a díj azonban, amit szeptember 1-én, Szabadka Város Napján adtak át neki, egy kicsit más, mint az eddig átvettek, hisz Pro Urbe-kitüntetettként a városért tett szolgálatait díjazták.

Szabadkáról, az újságíró hivatásról, a vajdasági magyar sajtó jövőjéről kérdezzük Kabók Erikát.

- Eredetileg nem szabadkai vagy. Mikor kerültél ide és miért pont ezt a várost választottad?

- Tizenöt évesen kerültem Szabadkára, ugyanis itt jártam középiskolába. Utána szintén a tanulmányaim miatt Újvidékre költöztem, ahol befejeztem az egyetemet, majd 10 évet még ott éltem, mert a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében dolgoztam. Végül 1993-ban költöztünk vissza Szabadkára, és én úgy jöttem ide, mint ifjúságom városába. Nagyon megszerettem Szabadkát, de az az igazság, hogy akkor már egy teljesen más várost találtam. Másként látja már az ember felnőtt fejjel a várost, mint középiskolásként, más a fontos számára a városból. Szabadka egy nagyon gyönyörű kisváros, de nagyon sokat bosszankodom is az építkezési melléfogások vagy a tisztaság miatt. Alapvetően azonban azt gondolom, hogy ez egy élhető és nagyon szép város. Az is meghatározó számomra, hogy nagyon közel van a magyar határhoz, s bármikor át lehet ugrani Szegedre. Újvidékkel összehasonlítva, Szabadkán más a város lüktetése, a lakosság összetétele. Az évtizedek során megváltozott az is, hogy korábban a magyarság szellemi-politikai központja a tartományi székváros volt. Párthatározatok alapján odautasították az értelmiséget, s ezért ott alakult ki egy ilyen élet. Viszont a magyar érdekvédelmi szervezetek megalakulásával Szabadka vette át ezt a szerepet. Ez is érezhető, különösen egy újságíró érzi ezt, hiszen neki arra kell figyelnie, ami körülöttünk történik, itt vannak azok az emberek, akikkel a magyarokat érintő témákról beszélgetni lehet.

- A napi munkád során dédelgeted, vagy inkább ostorozod Szabadkát?

- Mindkettőt szerintem. Nagyon sokat bíráltam Szabadkát az épített örökség elherdálása miatt, amikor egy-egy szecessziós házat lebontottak. Nagyon fáj, amikor Csáth Géza sírja után érdeklődnek és azt nem tudjuk megmutatni. Nagyon sokáig jártam a Bajai úti temetőt, míg megtudtam, hogy egy horvát család vásárolta meg azt a sírt, ahol Csáth Géza el van temetve. Lecsiszolták a kőről a nevet és rátemetkeztek. Fáj, hogy nem sikerült visszavásárolni a sírhelyet és ott egy emléket állítani. Nagyon fáj a legújabb eset is, hogy egy olcsó megoldáshoz folyamodtak a régi Zsolnay-szökőkút felújítása helyett. Az is aggaszt, hogy a színház már 10 éve épül, de sehogyan sem akar elkészülni, azt sem tudom, milyen lesz belül. Szabadkán volt egy komoly színházi élet, tíz éve már, hogy a produkciók lehetetlen körülmények között készülnek. Tehát nagyon sok minden bánt, ugyanakkor végigsétálok a városközponton és azt látom, hogy milyen gyönyörű ez a város, odavagyok a városházáért. Hivatalosan is ez Szerbia legnagyobb városházája. Mindig találok rajta egy részletet, egy új felfedezni valót. Most is, amikor voltam a díjátadón láttam ilyet, ami elbűvölt.

- A Pro Urbe-díj kapcsán a méltatásodban azt is megemlítették, hogy nagyon sok mindent tettél Szabadkán az újságíró utánpótlás érdekében. Hogyan látod? Vannak fiatalok, akikre lehet számítani?

- Szerintem vannak, csak meg kell őket találni. Nagyon nagy hiányossága a vajdasági magyar újságírásnak, hogy intézményes újságíró képzés eddig szerb nyelven volt. Magánszervezésben magyar nyelven is voltak próbálkozások kevés eredménnyel. Most indul be őszre a Magyra Tannyelvű Tanítóképző Karon egy újságíró tanszék, én abban reménykedem, hogy innen kikerülnek majd szakképzett fiatalok. Szükség van fiatal újságírókra, mert kell az utánpótlás, és addig kellene az utánpótlás, amíg mi idősebbek itt vagyunk, és utat tudunk mutatni, mert hiába végezték el szerb nyelven a zsurnalisztikát, igazából a gyakorlatban lehet megtanulni újságot írni, meg hogy éles helyzetekben feltalálják magukat. Próbáltam tanfolyamokat rendezni és ezeknek a szervezését a zentai Z-11 szervezet vállalta magára. Kis létszámmal dolgoztunk és a gyakorlati oktatásra helyeztük a hangsúlyt. Szerintem ez sikeres program volt, több fiatal újságíró is kikerült innen, akik ma már egyre ismertebbek.

- A vajdasági magyar belháborúban sokszor célpontnak számítanak az újságírók is, te is. Hogyan viseled ezt?

- 36 éve dolgozom a Magyra Szó napilapnál és több mint 25 éve tudósítom a Duna Televíziót, illetve az MTVA-t, s teszem ezt még ma is. Azt gondolom, hogy az újságíróknak fel kell vállalniuk azt, hogy támadják, bírálják őket. A gondolatainkat helyezzük a közönség elé, s azok támadhatóak. Ezzel nincs semmi bajom. Persze az embernek rosszul esik, ha méltatlan vádak érik, de ezzel meg kell békélni és az embernek csinálnia kell a dolgát továbbra is. Engem elkényeztetett az élet vagy a társadalmi közeg, mert mondhatom, hogy rengeteg díjat kaptam. Számomra ezek visszajelzések, hogy milyen munkát végzek, s ha ez jó út, amin haladok, akkor ezen kell tovább menni és a támadások mellett ezek a visszaigazolások mindig megerősítenek. Nagyon sokat jelent nekem most a Pro Urbe-elismerés is, köszönöm a felterjesztést a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének. Amikor a migránsválság során arról írtam, hogy miniszoknyában nem lehet Európában mászkálni, mert az irritálja a bevándorlókat, vagy amikor Finnországban hatalmas hó esett, s egyetlen migráns sem akart részt venni a hó eltakarításában, nagyon meghurcoltak ezért. Az országos médiatanács eljárást indított ellenem és a vége az lett, hogy az öt tagból, akik médiajogászok, főszerkesztők, újságíró egyesületek vezetői voltak, hárman mellém álltak, s így nem sikerült elítélni. Az egyik főszerkesztő például azt mondta, hogy minden probléma nélkül lehozná ezt az írást, s ilyen jó szöveget még nem olvasott a migránskérdésről, pedig az nagy hullámokat vert. Az eljárás hónapokig tartott és természetesen megviselt, de amikor az etikai bizottság felmentett, pedig egy magyar sem volt köztük, megnyugodtam, hogy a szerb kollégák, a szakértők is úgy vélték, hogy nem lőttem túl a célon, nem vagyok fajgyűlölő, pedig ezzel vádoltak.

- Hogyan látod a vajdasági magyar újságírás jelenét és jövőjét?

- Borzasztóan nagy téma ez! Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy az én generációm, s a tőlem 6-7 évvel fiatalabb kollégák azok az utolsó mohikánok, akik úgy kezdték az újságírást, hogy mi még ólomban tördeltünk, s utána a karrierünk alatt újra kellett tanulnunk a szakma műszaki részét. Gyorsíró jegyzeteket készítettünk, írógépeken írtunk, s eljutottunk oda, hogy ma már a Magyar Szónak az újvidéki, központi szerkesztősége mellett ugyanolyan rangú szerkesztősége van Szabadkán, Zentán és Topolyán. A napindító értekezleteket az Interneten tartjuk. Nagyon megváltozott a világ, s ebben az új világban kell feltalálnunk magunkat. Jó, hogy történt ez a modernizálás, mert sokkal közelebb kerültek az információk, sokkal hozzáférhetőbbek egyfelől. Másfelől ebben a pillanatban nagyon nehéz információhoz jutni az állami szerveknél, be vannak zárkózva és nem hajlandóak kommunikálni, hiába van törvény arról, hogy kötelesek válaszolni. Szerintem most nehezebb újságírónak lenni, mint ahogyan 25-30 évvel ezelőtt volt. Hogy mi lesz a jövő? Én nem temetem a nyomtatott sajtót, hiába mondják sokan azt a környezetemben, hogy hamarosan eljön a vége. Ahogyan a film megjelenésével nem lett vége a színháznak, vagy a könyvnek a televízió megjelenésével, úgy nem hiszem, hogy a hagyományos újságnak vége lenne. A Magyar Szót úgy tudjuk megtartani, ha lesz politikai támaszunk, mert a piacról sehol a világon nem tud megélni egy kisebbségi napilap. Vajdaságban szerzett jognak számít az, hogy a magyar kisebbségnek van egy politikai napilapja. Ezt meg kellene tartani. Az előbb már mondtam, hogy szükség van a fiatal munkatársakra. Ez a legnagyobb gond, a szakkáder, de szerintem ez is megoldódik. Én szép jövőt látok az újságírásnak. Ha valakit ez érdekel, bátran vágjon bele. Sok nehézséggel jár, mert nemcsak hivatás, hanem életforma is, de ha újra kellene választanom, én megint újságíró lennék.