„Ne hagyjátok a templomot,/A templomot s az iskolát!” – figyelmeztet versében Reményik Sándor, mert a nemzeti önazonosság megőrzése szempontjából a templomok és iskolák fennmaradása életbevágó. Trianon után tisztában voltak ezzel az utódállamok új hatalmai is, amelyek első intézkedéseik között számolták fel az egyházi iskolákat.

A katolikus egyház két háború közötti, délvidéki történetével foglalkozott dr. Sarnyai Csaba Máté egyháztörténet kutatót azon az online konferencián, amit a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ szervezett Trianon 100. évfordulója kapcsán.

Dr. Sarnyai Csaba Mátét, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem tanárát online kérdeztük a konferencia szünetében előadása kapcsán.

- Előadásában említette, hogy az utódállamok első intézkedéseik között számolták fel az egyházi iskolákat. Milyen indokkal tették ezt?

- Két dolog kapcsolódott össze. Egyrészt azzal, hogy a korábbi szerb fejedelemségnek megnövekedett a területe, és létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, felmerült egy formálisan jogosnak tűnő szándék, hogy egységesítsék az oktatásügyet. Addig ugyanis különböző helyekről származó rendeletek voltak érvényben. Ez volt a hivatkozási alap, ezt ismételgették, ami elő hallásra teljesen rendben is volt. A központi politikai szándék viszont összekapcsolódott azzal a szándékkal, hogy a kisebbségek identitását alapvetően meghatározó iskolarendszert úgy alakítsák át, hogy a kisebbségi oktatás egyik alapvető pillérét, az egyházi oktatási rendszert kiiktassák. Ezt pedig úgy intézték el, hogy magániskolákká nyilvánították őket, nem volt utána vizsgáztatási joguk, nem adhattak ki hivatalos állami bizonyítványokat. Tehát nem volt értelme már ezekbe az iskolákba járatni a magyar gyermekeket. Itt van egy első ránézésre legitim politikai szándék, az egységesítés, de ezt a kisebbségek háttérbe szorításának a szándékával összekapcsolták, így a réven, meg a vámon is nyertek.

Párhuzamosan említhetem Erdélyt, amelynek a két háború közti történelmével nagyon sokat foglalkoztam. Ott a román kormány nagyon hasonló dolgot csinált azzal a kitétellel, hogy nem volt olyan típusú központi igény az egységesítésre, mint a frissen létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban. Ott mindez arról szólt, hogy az alapvetően katolikus és protestáns kisebbségek helyzetét nehezítsék, szorítsák őket háttérbe az iskolarendszer egységesítésével. Itt viszont lehet egy érvet felsorakoztatni, s az egységesítés jogosnak tűnik. Az utolsó lépés azután az volt, amikor a középiskolákra is kiterjesztették ezt az elvet. A nagybecskereki gimnáziumból például, ami 1846 óta létezett, tehát nem akármilyen intézmény volt, a tanárokat egyszerűen elküldték, habár még mindig jártak oda diákok.

- Mi lett azután a sorsa az egyházi vagyonnak, az iskolaépületeknek? Az egyház szó nélkül hagyta a leépítést?

- Az egyházi épületek kérdését nem vizsgáltam, tehát nem tudok a kérdésre válaszolni. Azzal egyébként, hogy a határok megváltoztak, az egyházszervezet maga még nem alakult át. Az egy hosszú-hosszú folyamat volt. VI. Pál pápa 1968-ban, meg majd II. János Pál 1986-ban szentesíti a trianoni határváltozást egyházszervezésileg is. Tehát legtovább, a leghosszabb ideig a Trianon előtti viszonyok az egyházszervezetben tükröződtek vissza. Ez az egyik szempont, de ugyanakkor a többségi nemzet, leginkább a szerb politikai elit nyomására, az egyházi elöljárók a katolikus egyházban főleg horvát származásúak voltak, hogy a többségi szláv populáció befolyását erősítsék. A kinevezések úgy alakultak, hogy általában első számú vezetőnek, apostoli kormányzónak vagy püspöknek horvát származású személyeket neveztek ki és el is érték a Vatikánban azt, hogy ezek a döntések ebben a formában hivatalosan is átmenjenek. Létezik ugyanakkor egy 1936-os konkordátum, amit ha az ember elolvas, akkor látja, hogy elég kemény volt kisebbségi szempontból. Az ember azt gondolná, hogy ezt azért nem fogadta el a felsőház, mert a kisebbségeknek kedvezett. Nos, nem hogy nem kedvezett, hanem még mindig túl soknak érezte a katolikus egyház jogosítványait a szerb politikai elit és az ortodox egyház a régi Jugoszlávia területén. A konkordátumot a felsőház nem ratifikálta, az sosem emelkedett érvényre.