A feszült nemzetközi helyzetben a nyugati elemzők többsége távol maradt a Valdaj Klub idei, október elején Szocsiban tartott ülésétől. Változtak a témák is, már nem az oroszországi, hanem a globális folyamatok kerültek a fókuszba. A magyar újságíró-elemző, Stier Gábor 14 éve tagja a Valdaj Klubnak, és ezúttal arról faggatta Putyint, hogy mennyire fontos Európa Oroszország számára. A szakértő az interjúban arról is beszél, hogy Orbán Viktort miért nem szabad megbüntetni. Az interjú Stier Gáborral a német NachDenkSeiten című portálon jelent meg, Péli Éva készítette.
– Október 2. és 5. között Szocsiban 42 ország 140 meghívottjával együtt részt vett a Valdaj Klub jubileumi, 20. éves találkozóján. Mi volt a benyomása? Kik voltak a résztvevők?
– Mindenek előtt azt éreztem, hogy az egy évvel ezelőtti moszkvai találkozóhoz képest megnőtt Oroszország önbizalma. Túl van azon a sokkon, hogy akarata ellenére belecsúszott egy csúnya testvérháborúba, és sokkal magabiztosabb. A korábbiakkal ellentétben nyíltabban beszélnek a szakértők és a politikusok is az Ukrajnában történtekről, és úgy látják, az idő nekik dolgozik. Az orosz emberek ugyan nem értik, hogy miért kell háborúzni, ennek ellenére elfogadhatatlan számukra Oroszország veresége. Oroszország tehát kitart a céljai elérése mellett, és nem fog meghátrálni. Ezt lehetett leszűrni a Vlagyimir Putyinnal és az orosz kormány több tagjával, köztük Szergej Lavrov külügyminiszter vagy Alekszandr Novak energetikáért felelő miniszterelnök-helyettessel folytatott beszélgetésekből is. Oroszország biztos az úgynevezett globális Dél erősödésében, és abban is, hogy elkerülhetetlen a többpólusú világrend kialakulása. Ennek kapcsán szembetűnő volt, hogy a fórum témáiban, résztvevőiben mennyire a „globális Dél” uralta a tanácskozást, és Európa mennyire a háttérbe szorult.
– Immár 14. alkalommal vett részt a találkozón. Mi változott azóta, amióta először volt ott?
– Ahogy a világ, úgy a Valdaj Klub is változik. A 2004-es megalakulása után elsősorban Oroszországra fókuszált, az oroszországi folyamatok bemutatása, megértetése állt a tevékenységének a központjában. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nyitott ablak volt Oroszországra, amelyen mindenki betekinthetett. Megismerhettünk egy-egy régiót, a kormány tagjain és Putyin elnökön kívül találkozhattunk a pártok vezetőivel, és meghívást kaptak a Valdajra olyan ellenzéki politikusok is, mint Borisz Nyemcov, Ilja Ponomarjov vagy Vlagyimir Rizskov is. Aztán a 2010-es évek elejétől ez a think tank egyre inkább a globális folyamatokra, a világrend átalakulására koncentrál, tehát az orosz narratíva markáns megjelenítésével a változó világ tükre. A világ átalakulását, és az orosz külpolitika irányainak változását jól mutatja a külföldi meghívottak köre is. Amikor 2009-ben első alkalommal részt vettem a klub éves tanácskozásán, Néhány kínai és egy iráni kutatón kívül a nyugati blokkból érkezettek voltak túlsúlyban. Sokan jöttek az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Nyugat-Európából, és többen voltunk Közép-Európából is. A prímet az angolszászok vitték. Aztán az elmúlt jó évtizedben még többen lettek a kínaiak, megjelentek az indiaiak, afrikaiak, arabok, latin-amerikaiak, közben az angolszászok teljesen elfogytak, és Európából is csak szinte mutatóban vannak elemzők, újságírók.
– Önnek, mint magyar újságírónak és politikai szakértőnek miért fontos a részvétel?
– Oroszországgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó elemzőként fontosnak tartom, hogy tudjam, hogy gondolkodik az orosz elit, miként látják önmagukat és a világot az orosz szakértők. De legalább ennyire elengedhetetlen a korábban elhanyagolt jelenleg „globális Délnek” nevezett tömb országainak kutatói. Nem szabad bezárkóznunk a nyugati blokkba, a globális folyamatok megértéséhez nyitni kell a világra. Építeni kell a kapcsolatokat, és lehetőség szerint képviselni kell az európai, ezen belül a magyar narratívát is. Különösen fontos az orosz szándékok megértése, a párbeszéd fenntartása, a vélemények ütköztetése a jelenlegi kiélezett nemzetközi helyzetben.
– Milyen szerepet játszott az idei találkozón az ukrajnai háború?
– Mint azt már említettem, sokkal nyíltabban és többet beszéltek róla az orosz vezetők és az elemzők is. Azért az árulkodó, hogy konkrétan egyetlen panel sem foglalkozott vele, ám szinte minden kérdés kapcsán előjött a téma. Úgy látom, Oroszország egyre inkább megtanul együtt élni a háborúval. Jellemző, hogy tavaly Vlagyimir Putyin megkerülte a választ arra a kérdésemre, hogy vajon néhány év múlva orosz vagy ukrán vízummal utazhatok majd Odesszába, míg az idén csak utaltam a tavalyi felvetésemre, az elnök mégis fontosnak tartotta kijelenteni, hogy Odessza orosz város. Ebben a mondatban az orosz eltökéltségtől a megnövekedett önbizalmon át a lehetséges célokig nagyon sok minden benne van.
– A Nyugat konfrontatív politikája miatt, és amiatt, hogy nem hajlandó tárgyalni az orosz féllel, Oroszország elfordulni látszik a Nyugattól, különösen Európától. Hogy látja Ön ezt?
– Sajnálattal állapíthatom meg, hogy Európa és Oroszország ismét elveszítették egymást. A történelemben nem először. Még fel-felcsillan az oroszok szeme, ha Orbán Viktor Magyarországa nem alázza, oktatja, és tiltja ki még az autóit és az állampolgárait is. De nem vár már szeretet, csak egy kis pragmatizmust, kiszámíthatóságot. Meg azt, hogy partnerként beszéljenek vele. Moszkva is szeretné, hogy szeressék – így van ezzel valahol mindenki –, de nem minden áron. Most éppen ott tartunk, hogy Oroszország betette a lábát az ajtó és a küszöb közé, mielőtt a Nyugat azt megint rátörte volna. De amennyiben Európa nem érti meg, nincs abban a helyzetben, hogy leckéztesse Oroszországot, még kaphat egy nagy pofont is. Most azonban Moszkva még csak azt konstatálja nagy elégedettséggel, hogy Brüsszel a szankciókkal sokkal inkább önmagát büntette. Moszkva úgy gondolja – tegyük hozzá, joggal –, hogy egy a gyűlölködésben túlteljesítő, közben saját magát elveszítő, szánalmas állapotban lévő vazallussal nem érdemes beszélni. Ha már valakivel ebben a nyugati blokkban érdemes, akkor a bábok zsinórjait mozgató Amerikával. Az legalább méltó ellenfél. Oroszország dühösen, kissé sértődötten, és reményekkel teli Ázsia, Afrika, Latin-Amerika felé fordult. Csalódott a hidegháborús falakat emelő, dölyfös Európában, és kikéri magának ezt a modort. Ez az érzés ellentmondást nem tűrően ott lebegett a Valdaj Klub beszélgetései felett.
– Önnek lehetősége volt arra, hogy kérdéseket tegyen fel Putyinnak. Milyen témákról volt szó?
– Mint már említettem, utaltam az egy évvel korábbi, Odesszát érintő, valójában azonban az orosz katonai célokat firtató kérdésemre, ám ezúttal sokkal inkább az orosz-európai viszony értékelésére voltam kíváncsi. S mivel Putyint tudvalevőleg érdekli a történelem, ebben a kontextusban közelítettem a témához. Mint fogalmaztam, „tudjuk, hogy mit jelentett Oroszország fejlődésében az a tény, hogy Nagy Péter ablakot nyitott Európára. Az európaiság az orosz identitás része. Persze, most Európa éppen hanyatlóban van, és mindent megtesz azért, hogy Oroszország ne szeresse, de európaiként szörnyű hallgatni az olyan kijelentéseket, miszerint atomot kellene dobni egyes európai városokra.” Ezek után feltettem a kérdést, hogy mit jelent ma Oroszország számára Európa? Végképp hátat fordít neki Oroszország? Hogyan értelmezzük Nagy Péter említett örökségét? Nem gondolja, hogy hiba lenne befalazni ezt az ablakot? S ha már a történelemnél tartottunk, felvetettem a komoly vitát kavaró új orosz történelem tankönyvek két, Magyarországot érintő, az 1956-os forradalmat egyfajta „színes forradalomként” leíró, és a közép-európai kivonulásról szóló állítását. Egészen pontosan azt kérdeztem Putyintól, hogy ő is úgy gondolja-e, hogy 1956 nem volt igazi forradalom, valamint egyetért-e azzal, miszerint hiba volt 1990-1991-ben kivonulni Közép-Európából? Úgy gondolom, hogy európaiként és magyarként ezeket a kérdéseket fel kellett tennem, és örülök, hogy az orosz elnök hosszan – mintegy negyedórán át -, és kifejtően válaszolt a felvetéseimre.
– S mit válaszolt minderre Vlagyimir Putyin?
– Vlagyimir Putyin az ’56-os magyar forradalommal kapcsolatosan elmondta, noha szerinte készítettek fel harcosokat külföldön, és át is dobták őket Magyarországra, ezt tisztán „színes forradalomnak” nevezni nehéz lenne, mert mégiscsak komoly bázisa volt a tiltakozásnak az országban. Mint hozzátette, aligha lehet a mai meghatározásokat az előző század közepére átvinni. Azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy hiba volt-e a szovjet csapatok kivonása Kelet-Európából, kijelentette, meggyőződése szerint nincs semmi értelme csapatok segítségével elnyomni valamilyen arra irányuló belső tendenciát valamely országban, népben, hogy elérje azokat a célokat, amelyeket a maga számára prioritásnak tekint. Ez az európai és köztük a kelet-európai országokra is vonatkozik. Így Putyin szerint nem volt értelme csapatokat állomásoztatni ezekben az országokban, ha nem akarták őket a területükön. Ám mint megjegyezte, az, hogy ez hogyan, milyen feltételek mellett történt, sok kérdést vet fel. Putyin emlékeztetett arra, hogy a szovjet csapatokat a nyílt mezőre vezényelték vissza állomáshelyeikről, családostól. Hozzátette, hogy emellett semmilyen jogi kötelezettség sem kísérte a csapatkivonást, sem szovjet, sem pedig nyugati részről, legalább azzal kapcsolatban, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. Kijelentette, hogy ezzel kapcsolatban hangzottak el szóbeli ígéretek, amelyeket aztán nem vetettek papírra. Ám mint ehhez hozzáfűzte, tudja, hogy a nyugatiak számára a papír sem ér semmit, mert a papírt is kidobják, de ezt legalább papíron kellett volna rögzíteni. Ahogy fogalmazott, egyeztetni kellett volna azokban a kérdésekben, hogy miként lesz szavatolva Európa biztonsága. El kellett volna indítani egy új biztonsági rendszer kialakítását Európában. Ennek kapcsán felidézte, hogy Egon Bahr német szociáldemokrata politikus annak idején egy új európai biztonsági rendszer kialakítására tett javaslatot, amely magába foglalta volna Oroszországot, az Egyesült Államokat és Kanadát, de nem a NATO-t. És ebben mindenki együtt lett volna, beleértve Kelet- és Közép-Európát. Mit mondta, Bahr figyelmeztetett rá, hogy ellenkező esetben minden megismétlődik majd, de közelebb az orosz határhoz. Putyin megjegyezte, akkor senki nem hallgatott a német politikusra sem a Szovjetunióban, sem az Egyesült Államokban, ami elvezetett a jelenlegi helyzethez. Putyin szerint tehát nem volt értelme csapatok állomásoztatását fenntartani, de a kivonás feltételeiről tárgyalni kellett volna, és egy olyan helyzetet elérni, amely talán nem vezetett volna el a mai tragédiákhoz és a mai válsághoz. A mai helyzettel kapcsolatosan hosszan fejtegette, hogy nem Oroszország csapta be az ajtót, a vasfüggönyt Európa eresztette le, amellyel saját versenyképességét gyengítette. Beszélt a szuverenitás fontosságáról, amelyet Európa elveszített, de az évszázados közös keresztény gyökerekről is, amelyek összekötik Oroszországot Európával. Így – fogalmazott – Oroszország szép lassan kivonul erről a piacról, de azért nem zárja be teljesen az ajtót.
– Egy pár hete interjút készített Alexander Rahr német politológussal. Ő attól tart, hogy Európa gazdasági értelemben elvesztette Oroszországot. Az Egyesült Államok és Kína pedig ennek a konfliktusnak a két legnagyobb haszonélvezője. Ön hogyan látja ezt? S mik lehetnek a következmények Európára nézve?
– Egyetértek Alexanderrel, és csak remélni tudom, hogy Európa nem örökre, hanem „csak” hosszú időre veszítette el Oroszországot. Ez az átgondolatlan, az európai érdekeket figyelmen kívül hagyó politika drámaian csökkentette az EU országainak versenyképességét, és Európa teljesen alárendelődik Amerikának. Így sajnos lemondhat arról, hogy az új világrendben komoly tényezőként tartsák számon. Európa számára immár a lét a tét. Politikai értelemben elveszítette az önállóságát, gazdasági hatalomként is gyengül, a migráció, a lakosság összetételének megváltozása a hagyományos keresztény értékek devalválódásával együtt pedig feloldja az identitását, a perifériáján dúló háborúval kiegészülve pedig fenyegeti a biztonságát.
– Hogyan mutatkoztak meg az idei Valdai Fórumon az aktuális fejlemények? Mik voltak a témák?
– A középpontban a világrend átalakulása, ezen belül a „globális Dél” helyzete, a BRICS, mint az új világrend előképe, az atomfenyegetés megnövekedése, a világgazdaság állapota az élelmiszer biztonság voltak, de ezen kívül egyebek mellett szó volt az orosz civilizációról és az orosz társadalomban zajló folyamatokról is.
– Mi értelme van az ilyen találkozóknak? Csak az elitek eszmecseréje, vagy vannak konkrét következményei a politikára nézve?
– Én inkább az elitek eszmecseréjét emelném ki, a beszélgetések, a kérdések azonban remélhetően valamelyest talán hatnak az ott megjelenő politikusok gondolkodására is. Ez utóbbi jelentőségét azonban nem túloznám el.
– Térjünk vissza az ukrajnai háborúra. Hogyan látja ezt a konfliktust, és annak okait magyar szempontból? Ki a felelős érte?
– Ezt a háborút Oroszország indította el, a felelőssége ebben elvitathatatlan, odáig azonban hosszú út vezetett. Azért, hogy háborúig eszkalálódott a helyzet, felelősség terheli a Moszkvát mindenek előtt a NATO infrastruktúrájának kelet felé tolásával az Egyesült Államok vezetésével a Nyugatot, és a feszültség csökkentéséért semmit nem tevő, a minszki megállapodások teljesítését bojkottáló Ukrajnát is.
– Milyen konkrét következményeit látja a háborúnak Magyarországra nézve?
– Magyarország biztonságát fenyegeti a szomszédjában dúló háború, a versenyképességét pedig gyengíti az átgondolatlan szankciós politika, és a háború egyéb gazdasági következményei. A magyar érdek tehát a mielőbbi fegyvernyugvás, a béke.
– Úgy tűnik, hogy Magyarországnak különleges szerepe van a nyugati reakciók, szankciók és fegyverletétel szempontjából. Miért van ez így? Ön hogyan látja ezt? Lát-e valami esélyt arra, hogy Orbán és Magyarország örökös „makacskodása” a helyzeten valamit változtatni tudna? Miről van itt tulajdonképpen szó? Magyar érdekekről? Az EU kríziséről? Vagy Magyarország új geopolitikai irányultságáról?
– Nekem úgy tűnik, hogy a magyar kormány megközelítése szinte az egyetlen józan és reálpolitikai megfontolásokból kiinduló hang ebben a moralizáló, a saját érdekeit semmibe vevő európai kórusban. Orbán Viktort nem büntetni kéne, hanem meghallgatni, majd elgondolkozni azon, amit mond. Már csak azért is, mert az Európai Unió mély válságban van, és minden elképzelést meg kell fontolni a kilábalás érdekében. Csak emlékeztetnék arra, hogy mint az ma már a nyugati országokban is egyértelműen látszik, a 2015-ös migráns válság kapcsán is igaza volt. Nem gondolom egyébként, hogy Magyarországnak mindenben igaza van, azt sem, hogy nincsenek a jogállamisággal kapcsolatos problémák, a dolgokat azonban szét kell választani. Úgy látom, az Európai Unió tényleg létező hiányosságok bírálatán keresztül, az európai pénzek visszatartásával elsősorban nem a magyar gondokat akarja megoldani, hanem inkább ezek segítségével politikai nyomást gyakorol a sorba beállni nem akaró kormányra. Orbánnak a háború kérdésében igaza van, Európa, ezen belül Magyarország érdeke annak mielőbbi lezárása akár kompromisszumok árán is. Oroszország nem fenyegeti Európát, Európa jövőjére sokkal nagyobb veszélyt jelent maga Európa, egészen pontosan a jelenlegi nyugat-európai elit. Magyarország a nyugati közösség, politikai blokk tagja, ám néhány országgal együtt másképp látja az Európai Unió jövőjét, és sok tekintetben eltérőek az érdekeink is. Budapest erős Európában érdekelt, ezért megerősítené Európa stratégiai autonómiáját, a föderális berendezkedés helyett pedig a nemzetek Európáját látja hatékonyabbnak. De ha Brüsszel a magyar elképzeléseket nem akarja meghallgatni, akkor tanulhatna a saját érdekeit követő Egyesült Államoktól. S még egy dolgot ajánlanék mindenki figyelmébe. Orbán Viktor nem oroszbarát, hanem magyarbarát! Alapvetően nem az ideológiák, hanem a geopolitikai szempontok vezérlik. A magyar érdekekből kiindulva tartja fenn a pragmatikus kapcsolatokat Oroszországgal, és igyekszik szélesíteni ezzel is, de általában a keleti és déli nyitással az ország mozgásterét. (moszkvater.com)
Nincs hozzászólás. Legyen az első!