Bene Zoltán szegedi író volt kedden este a szabadkai Népkör vendége Igazak című kötete apropóján. E regénytrilógia-fonat három idősíkon játszódik: a XIX., a XX. és a XXI. század második és harmadik évtizedeinek fordulóin. A helyszín jobbára Szeged és környéke, a három központi szereplő pedig az Igaz família három, egymástól évszázadnyi távolságban élő nemzedékének képviselője.

Igazak, Bene Zoltán szegedi író új regényéből a címben szereplő család három tagjának életét ismerhetjük meg. Közös vonás vagy tragédia, hogy mindhárman olyan időszakban éltek, élnek, amikor nagy történelmi változásokra, korszakváltásokra kerül sor. A harmadik Igaz a napjainkban él, az író ugyanis úgy véli, hogy ma is egy jelentős korszakváltozás van folyamatban, aminek lehet, hogy nem is vagyunk tudatában.

Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő 1973-ban született Kecskeméten, de ízig-vérig Szegedhez kötődik, s regényeinek a helyszíne is ez a Tisza-parti város. Az Irodalmi Jelen próza rovatvezetőjeként és a Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedik. A szabadkai irodalombarátoknak a Népkör Magyar Kulturális Központnak köszönhetően mutatkozhatott be. Legújabb és néhány korábbi művéről Sándor Zoltán író beszélgetett a szerzővel. A látogatást kihasználva kértünk rövid interjút Bene Zoltántól a Vajdaság Ma számára.

- Azt olvasni Önről, hogy csak nagy kerülővel jutott el az írásig.

- Arról, hogy mennyire történt az indulásom másfelé, mindig Ottlik Géza jut az eszembe, akitől, amikor megkérdezték, hogy mikor kezdett el írni, és azt válaszolta, hogy rendkívül későn, mert voltam már vagy nyolcéves, amikor elkezdtem írni. Én is valahogy így voltam ezzel. Egyébként tényleg rendkívül nehezen tanultam meg olvasni is. Amikor hatévesen bekerültem az általános iskolába, szeptemberben kezdődött az általános iskola, és az volt az elvárás, hogy karácsonyra olvasnia kell a gyereknek. Viszont én karácsonykor még nem olvastam egyáltalán, de azután, amikor megtanultam olvasni, rájöttem, hogy hú, ez marhára izgalmas dolog! Kamaszkorában már mindenki ír, én is így voltam vele. A ´90-es években kezdtem az egyetemet, akkor, amikor dúlt a dekonstruktivizmus és a szövegirodalom, és hogy őszinte legyek, ez engem egy kicsit eltántorított erről az útról. Úgy éreztem, hogy túlságosan egy irányba, és nem feltétlenül a jó irányba mennek a dolgok. A történet háttérbe szorulását én abszolút nem tudtam ünnepelni.

- Pedig az olvasók is általában a történetet imádják.

- Ez látszik is egyébként. A nagy nyelvek irodalmában is ugyanígy megvolt ez a szövegirodalmi fázis, de mindenütt sokkal rövidebb időszakra korlátozódott. Egyszerűen azért, mert ott üzlet az irodalom, tehát ott el kell adnia a kiadónak a könyvet, és amikor nem tudta eladni, akkor azt mondta, hogy oké, akkor ezt nem adom ki, mert nincs rá vevő, és nagyon gyorsan visszajött a történet a regényekbe, sőt utána át is lendült az inga, és jöttek Umberto Ecótól kezdve Lawrence Norfolkig a minél szövevényesebb történetek. A posztmodernnek van egy nagyon szövevényes történetváltozata is, ami sokkal szimpatikusabb számomra, bár ebben is érzem a veszélyeket, hiszen néha túlteng a történet benne. Ez egy kicsit megrettentett engem olvasóként is. Azt gondolom egyébként, hogy minden írónak elsősorban olvasónak kell lennie, és csak másodsorban írónak. Az a legfontosabb, hogy olvassunk. Később csak nem hagyott ez az egész dolog nyugodni, és visszataláltam az íráshoz. Sok mindent csináltam közben, voltam könyvtáros, művelődésszervező, sokáig dolgoztam a közművelődésben, közgyűjteményben Magyarországon, de közben írtam is, és a 2000-es évek elejére visszataláltam az irodalomba, és azóta többé-kevésbé benne is vagyok, illetve most már csak ez van úgy 7-8 éve.

- Történetei megvannak, amiket meg akar írni, vagy ezek időközben jönnek, egymás után születnek?

- Azt hiszem, hogy mindannyiunknak van néhány története, amiről azt gondoljuk, hogy a sajátunk, aztán amikor elmeséljük, akkor rájövünk, hogy ezt már mennyien elmesélték! Emlékszem, amikor egyszer kamaszkoromban utaztam vonaton, és akkor még egészen másképpen működött a vonatút, mert nem voltak mobiltelefonok, tehát az emberek olvastak, vagy beszélgettek, és nagyon sokszor voltam tanúja idősödő férfiembereknek, akik katonatörténeteket elevenítettek föl, és ahogy ezeket hallgattam, akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen mindenkivel ugyanaz a tizenkét dolog történt a katonaság ideje alatt, mert Miskolcon is ugyanazt hallottam, meg Zalaegerszegen is, meg Siófokon is, meg Nyíregyházán is egymástól független emberektől. Tulajdonképpen így vagyunk ezzel mindannyian. Nem véletlen, hogy Temesi Ferenc Bartók című regénye egy nagy idézőjellel kezdődik és nagy idézőjellel záródik, mert minden, amit írtunk, már megírták korábban. Közben viszont nyilván változott az ember, változott a világ, tehát másképpen meséljük el a dolgokat. Az emberiségnek egy tucatnyi nagy története van: szerelem, halál, háború, béke, boldogság, szomorúság, gyerekkor, öregkor, tényleg nincsen olyan sok változás. Egyébként, hogy a mikrotörténetek milyenek, az változhat. Vannak olyanok, amiktől nem tud az ember szabadulni, valamilyen formában mindig visszatérnek, és vannak olyanok, amikbe belebotlik útközben. Ez utóbbiak is nagyon személyessé tudnak válni. Azt hiszem, hogy az íráshoz, legalábbis a prózaíráshoz az empátia nagyon-nagyon szükséges. Sokáig azt gondoltam, hogy a költészethez is ugyanúgy, de ma már úgy gondolom, hogy a költészethez sokkal kevésbé szükséges ez, furcsa módon. Ez paradoxonnak hat, de mégis így érzem. Lehet, hogy tévedek természetesen. Kell, hogy az ember magáénak érezze azt, amiről beszél, és ily módon egy idő után már sokszor magam sem tudom eldönteni, hogy a sztori, amit elmeséltem, az én történetem, vagy sem.

- A legújabb könyvének mi a története? Most a könyv keletkezésének a történetére gondolok.

- A Magyar Művészeti Akadémia 2018-ban indított egy hároméves ösztöndíjprogramot. A művészet minden területéről összegyűjtött száz, ötven év alatti ember részesült ebben a hároméves ösztöndíjban. Én egy regénytervvel pályáztam, és 2019 és 2022 között voltam a Magyar Művészet Akadémia ösztöndíjasa, és ez alatt született meg az Igazak című regény, amely tulajdonképpen egy trilógia egy kötetben, mert három egymásba fonódó története ez az Igaz család egy-egy XIX. századi, XX. századi és XXI. századi tagjának, amelyek kicsit reflektálnak is egymásra. Olyan szempontból mindenképpen, hogy a XXI. századi Igaz az, aki a két ősének a történetét írja. Az egyiket inkább kitalálja, a másikat dokumentumok alapján rakja össze.

Nem saját találmány ez a szerkesztés, nagyon sokan alkalmazták már a történetet a történetben Ottlik Gézától kezdve Umberto Econ át másokig. Azért választottam kifejezetten ezt a narrációt, mert így egyrészt egy XXI. századi szemüvegen át lehetett szűrni a dolgokat, másrészt mondjuk egy XIX. századi történetet meg lehetett írni úgy XXI. századi nyelvezettel, hogy az mégis hiteles legyen. Én nem hiszek abban, hogy egy 1818-20-ban játszó sztorit akkori nyelvben ma hitelesen meg tudnánk írni még akkor sem, ha valaki rendkívül zseniális nyelvművész. Egyszerűen azért, mert akkora már a távolság az időben. Viszont valamilyen nyelvet kell hozzá találni, és én ezért találtam ezt a formát, hogy egy ilyen fennmaradt napló újraírása révén gyakorlatilag a jelenkorból mesélik el a történetet. Amúgy három korszakhatárról van szó. Az 1810-es évek vége, a reformkor előtti időszak. 1920-at nem kell mondanom, hogy miért korszakhatár, és én úgy érzem, hogy a 2018-2020, a Covid előtti és közvetlen utáni időszak is egy nagyon erős korszakhatár. Szerintem egy Caracalla császár-korabeli római sem tudta, hogy a világa hanyatlik, s így vagyunk ezzel mi is. Szerintem nagyjából vége a nyugati civilizációnak, legalábbis abban a formájában, amilyen formában mi gondolkodtunk róla, és ahogy mi megéltük ezt fiatalon, vagy hittük, hogy meg fogjuk majd élni a rendszerváltozás után. Ennek egyébként semmi köze az aktuálpolitikához, ez egyszerűen történetfilozófia. Tehát egy korszakhatárban élünk, méghozzá egy nagyon-nagyon jelentős korszakhatárban, ami alapvetően változtatja meg az ember és a világ viszonyát. Talán a reneszánsz és a reformáció óta a legnagyobb változás az, ami most az ember és a világ, az ember és az ember közötti viszonyrendszerben változásként beáll.

- Készülőben van-e 21. könyve vagy tervben van-e?

- Igen, már a nyomdában van a Marosvölgyi Bonifác élete és kalandjai című pici kötetecske, ami tulajdonképpen mesekönyv, de olyan mesekönyv, ami 8-10 évesektől a 99 évesekig számot tart az olvasók érdeklődésre. Elsősorban azok jelentenek célcsoportot, akik szeretik a cicákat, mert macskák a főszereplők, illetve készül egy kisregény is, aminek kapcsolódási pontja is van az Igazakhoz. Az Igazak XX. századi szálának egy mellékszereplője szerepel a regényben, de nem folytatása a könyvnek, csak kapcsolódik hozzá.